15 KATOLIKUS REAKCIÓ 15 KÉRDÉSRE
Néhány nappal ezelőtt megjelentettünk egy cikket “15 katolikus reakció 15 buta mondatra”címmel, ami természetesen nem volt több, mint humor, ám a benne felsorolt mondatok mégis gyakran elhangoznak, úgyhogy úgy döntöttem válaszolok rájuk kicsit komolyabban. Az a tapasztalatom ugyanis, hogy sokszor számunkra egyértelmű dolgok a kívülállóknak elég furcsának tűnhetnek. Így talán nem is annyira “buta mondatok” ezek, mint inkább izgalmas kérdésfelvetések. A cikk három részből fog állni, most az első részéhez öt kérdést választottam ki.
Istent a természetben találom meg, nem a templomban.
Hm. Ha ezt mondod, két dolgot árulsz el magadról: eléggé önző vagy (esetleg magányos), és ráadásul nem érted a szentmise lényegét. Miért mondom, hogy önző (vagy magányos) dolog így gondolkodni? Gondolj csak bele: szép lehet egyedül ünnepelni karácsony este, de azért mennyivel jobb, ha körülöttem van a családom, akiket szeretek. Ki vágyik olyan szülinapi partira, ahol ő az egyedüli résztvevő? Az öröm olyan dolog, amit szívesen osztunk meg (mellesleg a bánat is, de ez egy másik cikk témája lehetne). És a másik dolog: a szentmise lényege. A misén nem pusztán beszélgetünk Istenről, meg olvassuk a Bibliát. A szentmise második része kiemelkedően fontos: Jézus testében részesülünk, azaz egyesülünk vele. Erős, mi? Annyira, hogy amikor először mondta ezt Jézus az apostoloknak, ők is ott akarták hagyni, ahogy egyébként sok tanítványa meg is tette (lásd János evangéliuma 6, 66-67). Jézus többször felszólít, hogy együk az ő testét és igyuk az ő vérét, ez a legbensőségesebb egyesülés, amit el tudsz képzelni. Ezt pedig a természetben – akármilyen szép is az erdő ilyenkor tavasszal – nem tudod megtenni.
Az egyház elnyomja a nőket, és megakadályozza őket abban, hogy papok legyenek.
A mondat első fele furcsa számomra. Ha valaki ma megnéz egy egyházközséget, nem épp azt látja, hogy a nőket elnyomják. A hittanárok nagy része nő, sokszor a kántor, a sekrestyés is nő. Nem mondhatjuk, hogy semmi szerepet nem kapnak, sőt vannak, akik már kezdik pedzegetni, hogy talán újra férfiasítani kéne a hitoktatást, hogy a gyerekek találkozzanak férfi mintával is. Kétségtelen azonban, hogy pappá nem szenteljük őket. De miért? Ennek egyszerű oka van: Jézus nem válaszott ki nőket apostolnak. Ugyan bőségesen voltak nők is a tanítványai között, de úgy tűnik, hogy tudatosan nem választott apostolnak nőt, és a tanítványok követték ezt a szokást, amikor se püspöknek, se presbiternek, se diakónusnak nem választottak ki nőket. Ezt természetesen akár lehetne magyarázni az akkori korszak patriarchális beállítottságával, de mivel Jézus egyértelműen többször is megszegte a kor szokásait (többek között azzal, hogy nőket is elfogadott tanítványnak), azt gondoljuk, hogy ha akart volna nőket apostollá tenni, megtette volna.
A katolikusok imádják a képeket és Máriát.
Ahhoz, hogy megértsd az erre adott választ, vissza kell gondolj a vallástörténet kezdeteire. Az emberiség történetében mindig is (a zsidó kultuszban és a keresztény kultuszban is!) különbség volt a tisztelet és az imádat között. A különbség nagyon egyszerű: akit imádunk, annak áldozatot mutatunk be (ez jelentheti akár egy tömjénszem elégetését, vagy egy állat levágását és elégetését az oltáron). Akit viszont “csak” tisztelünk, annak mondjuk kitesszük a képét a falunkra, hogy emlékeztessen rá minket, és néha megemlékezünk róla, mert fontos számunkra. Az istenségeknek minden korban áldozatokat mutattak be, a hősöknek pedig szobrokat állítottak, hogy emlékezzenek rájuk és tetteikre. Ahogy a büszke apa kiteszi a gyermekei fényképét az irodájában, a gyermek mondjuk a kedvenc énekese képét az ágya fölé, vagy a szerelmes a szerelme képét beállítja a mobilján háttérképnek. Nyilvánvalóan nem imádja pusztán azáltal, hogy a képe ott lóg a falon, vagy ott van a mobilján. Ha már egy kis házi oltárt állítana fel előtte, és esténként tömjénszemet égetne, akkor már elgondolkodnék, hogy valami nincs rendben. A katolikusok áldozatot egyedül Istennek mutatnak be. A szentmise ugyanis áldozat. A zsidó áldozati kultuszból nőtt ki, ami megszűnt Kr. u. 70-ben, amikor a rómaiak lerombolták a templomot. Azóta a zsidó vallásúak nem mutatnak be áldozatot. Ha voltál már katolikus szentmisén, akkor emlékezhetsz rá, hogy egyetlen pap sem mondott soha ilyet pl. hogy “felajánljuk neked, Mária ezt az áldozatot…”. Minden szentmisében a felajánló könyörgés mindig és kizárólag Istenhez szól. Hiába vannak képek a falon, vagy akár szobrok, soha egyetlen szentnek sem mutattunk be áldozatot. Ennek ellenére fontosak számunkra. Éppen úgy, mint egy nemzetnek a hősök, akiknek szobrot állít, és az évfordulón a tetteikről tartanak beszédet a politikusok, hogy tanuljunk tőlük és kövessük példájukat. A szentek ilyen évfordulói az ünnepeik, amikor a példájukból próbáljuk ellesni a keresztény élet fortélyait.
Először együtt kell élnünk ahhoz, hogy kiderüljön működőképes lehet-e a házasságunk.
Meg fogsz lepődni, de ezt a kérdést pszichológusok vizsgálták, és pont az ellenkező következtetésre jutottak. Mivel mára általánossá vált ez a gondolkodás, a pszichológus társadalmat is izgatni kezdte a kérdés: vajon tényleg jó módszer-e ez a házasság kipróbálására. Az eredmények egyértelműek: kimutatták ugyanis, hogy azoknál, akik együtt élnek házasság előtt, 80%-kal magasabb a válási ráta. Ez összetett jelenség, meg sem próbálom megmagyarázni ezen a helyen, hogy miért lehet így. Elég annyi, hogy megnézzük a válások számának emelkedését 1960 óta, amióta hozzáférhetőek a hatékony fogamzásgátlási módszerek (amik lehetővé teszik az elköteleződés nélküli együttélést).
Négy gyerek? De hiszen tudod, hogy az mennyi procedúra…
Bizony az! De micsoda vidám procedúra! Minden pszichológiai kutatás megegyezik abban, hogy sokkal boldogabbak azok az emberek, akik nagy családban nőnek fel, vagy több gyerekük van, mint az egykék és a szinglik. (Természetesen vannak, akik nem maguk választják ezt az életállapotot. Az ő helyzetük sokszor nagyon nehéz.) Nehéz dolog a gyereknevelés? Az. Boldoggá tesz? Bizony! Az igazi boldogság ugyanis nem az élményfürdőkben és a szép kocsikban van, hanem abban, ha olyanok vesznek körül, akik szeretnek. A világ nagyon azt akarja sugallni, hogy a sok pénz és a népszerűség tesz boldoggá. Ha ez így lenne, akkor nem lennének öngyilkosok egymás után Hollywood csillagai és a popsztárok. Mégis minden hónapra jut egy hír, hogy valamelyikük depressziós lett, inni kezdett vagy rászokott a drogra, végül véget vetett az életének. Tudod, papként – a papi hivatás minden szépsége ellenére – azt tudom mondani, hogy talán a karácsony este a legnehezebb az év folyamán. Ilyenkor én azokért imádkozom, akik nem maguk választották ezt az életformát. (Ennek ellenére őszintén mondom, hogy a cölibátus Isten ajándéka, de ez egy másik cikk témája lenne.)
A katolikus egyház hozzáadott könyveket a Bibliához.
A Biblia Jézus korában nem úgy nézett ki, mint ma, hogy bemész a boltba, és leveszed a polcról a szépen bekötött könyvet. Jézus korában (amikor még csak az Ószövetség létezett leírva), úgy képzeld el, hogy voltak különálló iratok, amiket a zsidó közösségek olvastak, de nem volt még végleges ezeknek a könyveknek a listája, azaz nem volt még kimondva, hogy a sok használatban lévő könyv közül melyiket kell sugalmazottnak, isteninek tartani. Például volt közösség, ami olvasta Hénok jövendöléseit, volt, ami nem. Ugyanígy nem volt egyértelmű például Ezekiel könyve vagy az Énekek éneke. A könyvek pontos jegyzékének első összeállítását a zsidó közösség végezte el Kr. u. 90-ben Jamniában. Ez más sorrendű jegyzék, mint amit a katolikus egyház használ, és hét könyvvel kevesebb. Amikor az egyházban a 16. században lezajlott a reformáció, a reformátorok ezt a jegyzéket fogadták el. Van azonban némi probléma ezzel. Ha figyelmes vagy az évszámokra, te is könnyen rájössz: Kr. u. 90-ben már megszületett a kereszténység, sőt már majdnem hatvan éve térítettek az apostolok, elsősorban a zsidó hitűek között. Ez nagyon sok vitát, haragot és háborúskodást szült. Különösen fájdalmas volt, hogy – amint azt már az előző cikkben írtam – a zavargások megfékezésére a római birodalom Kr. u. 70-ben lerombolta a Jeruzsálemi templomot, a zsidó vallás fő szentéjét, kiirtotta a papi családokat, és kitiltotta a választott népet Jeruzsálemből. (Ezzel a zsidó kultusz meg is szűnt, nem véletlen, hogy ma a zsinagógákban gyűlnek össze imádkozni, de áldozatot sehol a világon nem mutatnak be.) Ez hatalmas tragédia volt számukra, és leginkább a keresztényeket okolták érte. Tulajdonképpen azért hívták össze 90-ben Jamniába a gyűlést, hogy kiátkozzák a keresztényeket, és világossá tegyék, hogy különböznek tőlünk, továbbá ez a gyűlés határozta meg az ószövetség könyveinek jegyzékét is. A könyvek listáját pedig úgy állították össze hogy direkt ne a keresztények által használt legyen. Ezért én nem tartom szerencsésnek ha ezt vesszük át mi is. Nem véletlen, hogy a korai keresztény egyház sem tett ilyet. Kimutatták az egzegéták (a Biblia tanulmányozásával foglalkozó tudósok), hogy maguk az evangélisták, és az újszövetség szerzői is a keresztény kánont, azaz a mi általunk használt szövegváltozatot használták, amikor idéztek az ószövetségből. Ha nekik jó volt, akkor – úgy gondolom – nekünk is jó lesz.
Senki sem kényszeríthető arra, hogy higgyen valamiben. Ezért káros a babák megkeresztelése
Milyen igaz! Micsoda dolog egy gyermeket arra kényszeríteni, hogy szerető családban nőjön fel! Meg se kérdezik, hogy elfogadja-e ezt a két embert anyukájának és apukájának, csak egyszerűen odaadják a kezükbe a szülészeten, és ez ellen a gyermek nem tehet semmit! Sokkal humánusabb megoldás lenne Rousseau elgondolása: minden gyereket ki kéne tenni az erdőbe, hogy ott nőjön fel, ahol semmiféle társadalmi hatás nem éri, nem nevelnek belé ideológiákat, csak a természet neveli (mert ugye a természet ideológiamentes), így – amennyiben túléli ezt a kalandot és megéri a felnőtt kort – maga döntheti el, hogy mit hisz. (Zárójelben jegyzem meg, Rousseau, a nagy nevelési tanácsadó, mind az öt gyerekét árvaházba adta abban a korban, amikor az árvaházi gyerekek alig tíz százaléka élte meg a felnőttkort.) El kell, hogy keserítselek: elméletnek szép, de nem működik. A gyerek az erdőben nem sokáig bírja, ha pedig társadalomban nő fel, mindenképp hatással vannak rá különféle ideológiák, amiket épp úgy elsajátít, mint a késsel-villával evést. A gyermek ösztönösen megtanulja a szülei világnézetét is. Nem létezik ideológiamentes nevelés. Akkor pedig miért ne nevelhetném abban a hitben, amit jónak tartok? Hogy kényszer lenne? Nem hinném. Kérdezd csak meg a kamasz gyerekek szüleit. A kamaszkornak épp ez a szerepe: megküzdeni azzal, hogy a szüleim világnézete (hite, politikai, társadalmi véleménye) az enyém-e. Vannak gyerekek, akik ilyenkor teljesen más irányba mennek tovább, és vannak, akik belátják, hogy immár felnőtt fejjel is el tudják fogadni a szüleik hitét. Akárhogy is: meghozza a saját döntését, onnantól már az övé.
Hogy egy kicsit biblikus is legyek: Isten nem véletlenül rendeli el a körülmetélést a nyolcadik napon. Ahogy a gyereknek szüksége van ételre a növekedéshez (arról sem dönthet, hogy akar-e enni) és szerető családra az érzelmi fejlődéshez, úgy szüksége van a lelki családra is, amibe belenő, ami által elsajátítja a hitet, és amiből lelkileg táplálkozik. Egy támogató környezetre, amitől lehet, hogy kamaszkorában elfordul egy időre, amíg megharcolja a saját identitásának kialakulását, de jó esetben vissza is talál hozzá.
Végre! Az egyház halad a korral!
Szívesen együtt örülök veled, bár kérdés, hogy pontosan mire gondolsz? Arra, hogy a papok most már okostelefonról mondják a zsolozsmát, ezért kevesebb fát vágnak ki? Vagy egy erkölcsi tanítás megváltozását látod? Ha így van, akkor valamit nagyon elrontottunk! Meg kell értened, hogy miért alapította Jézus az egyházat! Két okból: azért, hogy az ő kegyelmi adományai folyamatosan táplálják a világot (ezeket hívjuk szentségeknek, hét van belőle), és hogy legyen egy közösség, ami őrzi a kinyilatkoztatást. Gondolkodtál már azon, hogy milyen érdekes, hogy Jézus maga egyetlen sort sem írt a Bibliában, sőt a közvetlen apostolai is keveset? Ehelyett rábízta a tanítását egy közösségre, akinek hivatása eldönteni, hogy az újonnan felmerülő kérdésekkel kapcsolatban mi Isten akarata. Ezért mondja Jézus, hogy “aki titeket hallgat, engem hallgat” (Lk 10,16). Ennek első megnyilvánulását a Jeruzsálemi zsinatnak nevezett apostoli gyűlésen látod, amit az Apostolok Cselekedeteinek 15. fejezetében találsz. Az a kérdés merül fel ugyanis a korai egyházban, hogy a pogányságból megtérőket körül kell-e metélni, vagy elég, ha csak megkeresztelik őket. Erre összegyűlnek az apostolok, és mivel Jézus erről nem mondott semmit, megvitatják és átimádkozzák, hogy mi Isten akarata ebben a kérdésben. Aztán döntenek, és ennek a döntésnek súlya, tekintélye van. Konkrétan úgy kezdik a döntés kihirdetését, hogy “Úgy tetszett a Szentléleknek és nekünk…” (Apcsel 15, 28). Ugyanez történik a követekező 2000 évben minden egyes zsinaton: a püspökök (akik az apostolok utódai) összegyűlnek, és döntenek az aktuálisan felmerülő kérdésekről. Akkor végzik jól a dolgukat, ha a döntéseik összhangban vannak a kinyilatkoztatással. Látod? Senkinek nincs hatalma a kinyilatkoztatást megváltoztatni. Az egyház csak abban dönthet, hogy egy új kérdésre a Szentírás fényében mi a válasz. Lehet, hogy ez alapján úgy tűnik a világ szemében, mintha nem haladna a korral, de azt gondolom, hogy Jézus követőiként nem az a feladatunk, hogy megfeleljünk a világ elvárásainak. Haladjunk a korral? Ami a megfogalmazást, a kommunikációs csatornákat illeti: igen. Ám az evangélium, a hit tartalma nem változik.
A nőknek joguk van eldönteni, hogy mi legyen a testükkel!
Ebben teljesen egyetértünk! Sajnos azonban azt gyanítom, hogy te most az abortuszra gondolsz, és itt kezdődnek a problémák. Az első probléma: kétlem, hogy akiről beszélünk, a nő saját teste lenne. Igaz: benne van, de különbözik tőle. A DNS állománya ugyanis teljesen egyedi a fogantatása pillanatától kezdve. A DNS különböztet meg minden embert, nincs belőle két azonos. Emellett annak a kis sejtcsomónak minden szerve saját. Tudtad, hogy a szíve a 22. napon (más számítás szerint a hatodik héttől) kezd el dobogni? Az anya még nem is tudja, hogy várandós, már egy önálló szív dobog a szíve alatt. Hogy az anya saját teste lenne, amiről önállóan dönthet? Nem hinném. A másik probléma: embernek tekintsük-e? Mondd el nekem, hogy ha szerinted az a sejtcsomó nem ember, akkor mégis mikor válik azzá? Hol van az a pillanat, amikortól kezdve számolhatjuk az önálló létét? Ugyanis a születésig nincs egyetlen olyan meghatározható mozzanat sem, ahol a fejlődése kiugróan megváltozna, amit úgy határozhatnánk meg, hogy na, innentől kezdve ember. Valami pedig, ami nem ember, nem lesz pusztán azáltal emberré, hogy nagyobb lesz. Tudod, a “csak egy sejtcsomó” elmélet nagyon veszélyes. Ma több országban már végeznek születés közbeni abortuszt, hiszen – mondják – amíg nem sírt fel, még nem ember. Az orvos megvárja, amíg kibukkan a gyermek feje, és összeroppantja. Durva? Az. De ha elfogadjuk a “sejtcsomó elméletet”, akkor logikus.
Látva a jelenlegi gyakorlatot, bennem felmerül néhány kérdés: mikor kezdődik a meddő pár gyerekének élete, és mikor az egyéjszakás kaland során fogant gyereké? Akik évek óta próbálkoznak, hidd el, hogy az első halvány jelre már örülnek. Ám persze ha valaki nem szeretne gyereket, még néhány hónapig elvetetheti. Hol itt a logika? Emellett a magyar törvények szerint egy gyermek a fogantatásától kezdve örökölhet, sőt az alaptörvény szerint megilleti az emberi méltósághoz való jog. Érdekes! Az élethez pedig nincs joga? Újra kérdezem: hol itt a logika? Az Egyház azt tanítja, hogy minden megfogant életet embernek kell tekinteni. Innentől már nem dönthetünk az élete felől. Egyetlen esetet ismerünk el: ha az anya élete veszélyben van, akkor szabad őt gyógyítani, még akkor is, ha ez veszélyezteti a magzat életét. Például egy méhen kívüli terhesség esetében. Ebben az esetben nem az a célunk, hogy megöljük a magzatot, hanem hogy megmentsük az édesanyát. Ez azonban csak arra az esetre vonatkozik, ha az édesanya a beavatkozás nélkül meghalna. Ha például a vizsgálat eredményei Down-kór gyanút mutatnak ki, hazug érvelésnek tartom, hogy a babának jobb ha meghal. Egyrészt a Down vizsgálat még ma sem elég pontos, és az orvosok félve a műhiba perektől, inkább bedobják ezt a gyanút, hogy később ne őket hibáztassák. Másrészt: miből gondoljuk egyáltalán, hogy a Down-szindrómával született gyerek boldogtalan? Sokszor sokkal boldogabb életet él, mint a mentálisan ép társai. Nem arról van-e szó inkább, hogy az anya ijedt meg a nem várt nehézségtől? Ebben az esetben pedig az abortusz puszta önzés, amit megpróbálunk kimagyarázni.
Azt olvastam az újságban, hogy Ferenc pápa mindent megváltoztat.
Korábban média szakot végeztem, tudnék mesélni az újságokban megjelent hírekről… Elég az hozzá, hogy érdemes gyököt vonni minden esetben. Ám egy fontos kérdést felvet ez a mondat: van-e joga megváltoztatni a pápának az isteni kinyilatkoztatást? És a válasz: nincsen. Még akkor sincs, ha az egyház tévedhetetlennek tartja a Szentatyát. Hogy értem ezt? Az egyház állásfoglalásai között vannak olyan dolgok, amik az isteni kinyilatkoztatáshoz tartoznak (pl. a Biblia tanítása), ezek megváltoztathatatlanok. Tehát a pápa hiába akarná kijelenteni, hogy igazából nem egy Isten van, hanem öt, attól nem változik meg az Egyház tanítása, csupán a pápa esik eretnekségbe, és ennek következtében, az egyházi törvénykönyv szerint, automatikusan elveszti a hivatalát. Vannak azonban olyan tanításai az egyháznak, amik nem tartoznak szorosan a kinyilatkoztatáshoz, hanem egyházi törvények, ezek megváltoztathatók. Ilyen például, hogy szembe, vagy háttal misézzünk, vagy hogy a pápaválasztásokor milyen szavazati aránnyal lehet győztest hirdetni, esetleg, hogy nősülhessenek-e a papok vagy ne. Ez utóbbinak például biblikus alapjai vannak, Pál ajánlja, de nem “kötelező”. Tehát vannak dolgok, amiket megváltoztathat, és vannak, amiket nem. Az a tapasztalat, hogy minden pápa alakít valamit a szabályokon, de a kinyilatkoztatáshoz tartozó dolgokat nem változtathatja.
Te csak azért vagy katolikus, mert annak neveltek!
Engem kétségtelenül katolikusnak neveltek, de ne gondold, hogy nem kellett megküzdenem vele. Kamaszként én is szembetaláltam magam a katolikus egyház nehezen érthető tanításaival, és meg kellett küzdenem a hitemért. Rengeteg vita, utánajárás, ha mondhatom így – munka van a hitemben. Azt gondoltam 16 éves koromban, hogy ha az egyház akár csak egy kérdésben is téved, akkor nem tudhatom biztosan, hogy amit az üdvösségről mond, az igaz-e. Ez pedig komoly probléma. Ezért nagyon komolyan utánajártam minden kérdéses tanításnak. És ma pap vagyok. Ez sokat elárul. Mindenkinek – nevelkedjék bármilyen hitben – eljön az a pillanat, amikor a szüleitől eltanult hit megrendül, és újra felteszi a legalapvetőbb kérdéseket. Ez a hit fejlődésének dinamikája, ami szükséges ahhoz, hogy kialakuljon a felnőtt hit, ami már a sajátod. Amikor már nem anyu és apu miatt mész templomba, hanem a saját döntésed miatt. (Erről kedves blogger társam itt írt bővebben.)
Csak azért, mert katolikus vagy, toleránsabbnak is kéne lenned!
Azt hiszem ezt a tolerancia dolgot kissé félreértjük ma, vagy divatos kifejezéssel élve “túltoljuk”. Azt gondoljuk, hogy azt jelenti, hogy bárki bármit csinál, azt el kell fogadni. Ez szerintem nincs így. Én Jézust követem, aki a bűnöst szerette, a bűnt elítélte. Imádságra hívott az ellenségeinkért, de világossá tette hogy a bűnt nem tolerálja. Amit a házasságtörő asszonynak mondott, jól mutatja a lelkületét: “Én sem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezz!” (Jn 8,11) Nem ítéli el, de világos, hogy amit csinált, az bűn. Többet ne tegye. Tehát megértő a bűnös iránt, de világosan elítéli a bűnt. Hogy valósul meg ez ma? Szeretem a rablót, de bűnnek tartom a rablást. Elfogadom a homoszexuálist, de nem fogadom el a homoszexuális cselekedetet. Jézus tanítását és minden tettét egységben kell látni: a megtérő bűnöshöz mindig irgalmas volt, a farizeusokra viszont haragudott, mert nem ismerték fel a bűneiket. Az a Jézus, aki arról beszél, hogy szeretnünk kell az ellenségünket, ostort fon, hogy kiűzze a templomból a kereskedőket. Szerintem ennek semmi köze ahhoz amit a világ gondol ma a toleranciáról.
Miért kell gyónni mennem, ha újra elkövetem ugyanazt a bűnt, ráadásul a pap is bűnös?
Miért mosol kezet, ha úgyis újra koszos lesz? Miért fürdesz, ha holnap úgyis újra kell? Persze tudom, hogy sokan küzdenek azzal, hogy egy-egy bűn megszokottá és lassan az életük részévé válik. Ha így áll a helyzet, érdemes megbeszélned a lelkivezetőddel, hogy hogyan tudnál hatékonyan küzdeni ellene. Dolgozzatok ki stratégiát, és kérd, hogy kísérjen végig a folyamaton. Itt most erről nem írnék többet, de egy tanácsot a lelki mesterektől ideírok: ahogy a gyom nem tűnik el, ha újra és újra levágod, csak ha gyökerestül kitéped, a bűnt sem elég csak automatikusan felsorolni minden egyes gyónásnál. Érdemes az önismeret segítségével megkeresni a gyökerét, és életgyónást vagy teljes búcsút végezni, ezek segítségedre lehetnek. Keresd meg tehát a gyökerét a bűnnek, találd meg a hatékony ellenszerét, és tarts ki a fejlődésben. A gyakori gyónás egyébként éppen a bűn elleni harcban ad neked nagyon erős segítséget. Isten azért adta, mert szabadon akar téged látni, nem a bűneid rabszolgájaként. És hogy a pap is bűnös? Igen. Sokszor furcsa is hallgatni azok gyónását, akik nálam sokkal jobb emberek, sokkal szentebbek. Jézus mégis nekünk adta ezt a feladatot. Emlékszel? “Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad.” (Jn 20,23) Miért van ez így? Mert – legyünk őszinték – kell egy külső ember, aki segít tisztán (de legalábbis kívülről) látni magadat és a tetteidet. Ellenkező esetben nagyon könnyen megmagyarázod magad előtt, és felmented magadat. Kell valaki, aki segít a tetteidet a maguk valóságában látni. És jobb híján ez egy szintén bűnös ember lesz, mert itt a földön sajnos nincsenek tökéletesek.
“Én katolikus vagyok, de…”
Mindig elszomorodom, amikor ezt hallom. Ma nagyon vagánynak tűnik úgymond “gondolkodó katolikusnak” lenni, ami alatt azt értjük, hogy hiába van a hited és a hitről való tudásod egy tízéves szintjén, mégis azt gondolod, hogy jobban tudod mit kéne tanítania az egyháznak egy-egy kérdésről. Ha az egyház egyik vagy másik tanítását nem érted, felnőtt keresztény kötelességed utánaolvasni, és akarni megérteni, hogy mit miért tanít az egyház. Ez személyes felelősséged is. Bármelyik kisgyerek képes azt mondani, hogy “nem”. Ezt hívjuk dackorszaknak. De csak egy felnőtt képes rá, hogy utánajárjon annak amit nem tud, és átgondolt, felnőtt döntést hozzon. Ha ezt nem teszi meg, az súlyos mulasztás. Emellett szerintem – ha megfogadsz egy tanácsot – legyen benned annyi alázat, hogy bármilyen okos vagy, nem lehetsz okosabb, mint 2000 év összes teológusa, akik a Szentírást kutatták, és munkájuk nyomán kialakult az egyház tanítása. Nagyon jól segít az alázat elsajátításában, ha olvasol pár oldalt mondjuk Aquinói Szent Tamástól. Hamar fel lehet fedezni, hogy milyen mélységei vannak a teológiának.
Miért nem támogatja az egyház a melegházasságot?
Elhiszed nekem, ha azt mondom, hogy az egyház nem dönthet ebben a kérdésben? Ez ugyanis az isteni kinyilatkoztatás része, amiről (mint korábban írtam) senkinek nincs joga dönteni Istenen kívül. Sőt: az egyháznak általában nem áll módjában eldönteni, hogy mit szabad és mit nem, mi bűn és mi nem az. Meglepő, mi? Egy dolgot tehet: ha felmerül egy kérdéses helyzet, akkor megvizsgálja a kinyilatkoztatás fényében (azaz: mit mond maga Isten a Bibliában erről), és ennek alapján válaszolja meg a kérdést. A mi feladatunk a kinyilatkoztatás megőrzése, nem pedig átírása. A modern korban hirdethetjük az evangéliumot modern nyelven (akár modern csatornákon, például egy keresztén blogon), de az evangélium tanítását nem modernizálhatjuk, nem változtathatjuk meg. Azt mondja Szent Pál apostol a Galata levélben, hogy “ha akár mi, akár egy mennyei angyal más evangéliumot hirdetne nektek, mint amit mi hirdettünk: átkozott legyen!” (Gal 1,8) A Biblia pedig ebben a kérdésben teljesen egyértelműen fogalmaz: Isten a saját képmására férfinak és nőnek teremtette az embert (Ter 1,27). Amúgy személyesen sem tartanám jó ötletnek. Bár megértem, hogy a homoszexuális hajlamot érzők szeretnék ha a társadalom elismerné a kapcsolatukat, nem feltétlenül lenne jó döntés. Gyakori érv, hogy “nem ártanak vele senkinek”. Ez sajnos nem így van. A homoszexuális kapcsolatban élők sokkal inkább ki vannak téve a szexuális úton terjedő betegségeknek, egyrészt a gyakoribb promiszkuitás (partnerváltogatás) miatt, másrészt mert a férfi ánusza – a nő vaginájával ellentétben – nem úgy lett megalkotva, hogy ellenálló legyen a behatolás során fellépő hámsérüléseknek és fertőzéseknek. Ez, és a homoszexualitás kísérő jelenségei (depresszió, fokozott hajlam a függőségekre és az öngyilkosságra stb.) hozzájárulnak, hogy az aktív homoszexuális életet élők átlagosan 15-20 évvel rövidebb ideig élnek. Az aktív homoszexualitás tehát egyértelműen káros életmód, és akkor még nem tettünk említést az egyéb felmerülő kérdésekről, például, hogy ha házasodhatnak, akkor fogadhatnak-e örökbe gyereket, ami szintén újabb kérdéseket vet fel, hiszen a gyereknek is vannak jogai. Látod, soha nem ilyen egyszerű, hogy “nem árt vele senkinek”. Ha csak nem élsz Robinson Crusoeként egy szigeten, minden cselekedetednek kihatása van másokra.
Engedd meg, hogy feltegyek egy utolsó kérdést itt: ha van egy betegség, ami megkeseríti a beteg életét, vajon mennyire politikailag korrekt dolog elhallgatni a beteg elől, hogy ha akar, meggyógyulhat, mert létezik terápia? A homoszexualitást ugyanis évtizedek óta sikeresen gyógyítják célzott segítő beszélgetéssel. Az lenne a minimum, hogy ezt nem hallgatják el azok elől, akik gyógyulni szeretnének, akik mégsem érzik annyira jól magukat ebben az életmódban. (Ha téged, vagy egy ismerősödet érinti ez a kérdés, a Youtube-on találsz videókat “A homoszexualitást megérteni” címmel.)
777blog.hu
Néhány nappal ezelőtt megjelentettünk egy cikket “15 katolikus reakció 15 buta mondatra”címmel, ami természetesen nem volt több, mint humor, ám a benne felsorolt mondatok mégis gyakran elhangoznak, úgyhogy úgy döntöttem válaszolok rájuk kicsit komolyabban. Az a tapasztalatom ugyanis, hogy sokszor számunkra egyértelmű dolgok a kívülállóknak elég furcsának tűnhetnek. Így talán nem is annyira “buta mondatok” ezek, mint inkább izgalmas kérdésfelvetések. A cikk három részből fog állni, most az első részéhez öt kérdést választottam ki.
Istent a természetben találom meg, nem a templomban.
Hm. Ha ezt mondod, két dolgot árulsz el magadról: eléggé önző vagy (esetleg magányos), és ráadásul nem érted a szentmise lényegét. Miért mondom, hogy önző (vagy magányos) dolog így gondolkodni? Gondolj csak bele: szép lehet egyedül ünnepelni karácsony este, de azért mennyivel jobb, ha körülöttem van a családom, akiket szeretek. Ki vágyik olyan szülinapi partira, ahol ő az egyedüli résztvevő? Az öröm olyan dolog, amit szívesen osztunk meg (mellesleg a bánat is, de ez egy másik cikk témája lehetne). És a másik dolog: a szentmise lényege. A misén nem pusztán beszélgetünk Istenről, meg olvassuk a Bibliát. A szentmise második része kiemelkedően fontos: Jézus testében részesülünk, azaz egyesülünk vele. Erős, mi? Annyira, hogy amikor először mondta ezt Jézus az apostoloknak, ők is ott akarták hagyni, ahogy egyébként sok tanítványa meg is tette (lásd János evangéliuma 6, 66-67). Jézus többször felszólít, hogy együk az ő testét és igyuk az ő vérét, ez a legbensőségesebb egyesülés, amit el tudsz képzelni. Ezt pedig a természetben – akármilyen szép is az erdő ilyenkor tavasszal – nem tudod megtenni.
Az egyház elnyomja a nőket, és megakadályozza őket abban, hogy papok legyenek.
A mondat első fele furcsa számomra. Ha valaki ma megnéz egy egyházközséget, nem épp azt látja, hogy a nőket elnyomják. A hittanárok nagy része nő, sokszor a kántor, a sekrestyés is nő. Nem mondhatjuk, hogy semmi szerepet nem kapnak, sőt vannak, akik már kezdik pedzegetni, hogy talán újra férfiasítani kéne a hitoktatást, hogy a gyerekek találkozzanak férfi mintával is. Kétségtelen azonban, hogy pappá nem szenteljük őket. De miért? Ennek egyszerű oka van: Jézus nem válaszott ki nőket apostolnak. Ugyan bőségesen voltak nők is a tanítványai között, de úgy tűnik, hogy tudatosan nem választott apostolnak nőt, és a tanítványok követték ezt a szokást, amikor se püspöknek, se presbiternek, se diakónusnak nem választottak ki nőket. Ezt természetesen akár lehetne magyarázni az akkori korszak patriarchális beállítottságával, de mivel Jézus egyértelműen többször is megszegte a kor szokásait (többek között azzal, hogy nőket is elfogadott tanítványnak), azt gondoljuk, hogy ha akart volna nőket apostollá tenni, megtette volna.
A katolikusok imádják a képeket és Máriát.
Ahhoz, hogy megértsd az erre adott választ, vissza kell gondolj a vallástörténet kezdeteire. Az emberiség történetében mindig is (a zsidó kultuszban és a keresztény kultuszban is!) különbség volt a tisztelet és az imádat között. A különbség nagyon egyszerű: akit imádunk, annak áldozatot mutatunk be (ez jelentheti akár egy tömjénszem elégetését, vagy egy állat levágását és elégetését az oltáron). Akit viszont “csak” tisztelünk, annak mondjuk kitesszük a képét a falunkra, hogy emlékeztessen rá minket, és néha megemlékezünk róla, mert fontos számunkra. Az istenségeknek minden korban áldozatokat mutattak be, a hősöknek pedig szobrokat állítottak, hogy emlékezzenek rájuk és tetteikre. Ahogy a büszke apa kiteszi a gyermekei fényképét az irodájában, a gyermek mondjuk a kedvenc énekese képét az ágya fölé, vagy a szerelmes a szerelme képét beállítja a mobilján háttérképnek. Nyilvánvalóan nem imádja pusztán azáltal, hogy a képe ott lóg a falon, vagy ott van a mobilján. Ha már egy kis házi oltárt állítana fel előtte, és esténként tömjénszemet égetne, akkor már elgondolkodnék, hogy valami nincs rendben. A katolikusok áldozatot egyedül Istennek mutatnak be. A szentmise ugyanis áldozat. A zsidó áldozati kultuszból nőtt ki, ami megszűnt Kr. u. 70-ben, amikor a rómaiak lerombolták a templomot. Azóta a zsidó vallásúak nem mutatnak be áldozatot. Ha voltál már katolikus szentmisén, akkor emlékezhetsz rá, hogy egyetlen pap sem mondott soha ilyet pl. hogy “felajánljuk neked, Mária ezt az áldozatot…”. Minden szentmisében a felajánló könyörgés mindig és kizárólag Istenhez szól. Hiába vannak képek a falon, vagy akár szobrok, soha egyetlen szentnek sem mutattunk be áldozatot. Ennek ellenére fontosak számunkra. Éppen úgy, mint egy nemzetnek a hősök, akiknek szobrot állít, és az évfordulón a tetteikről tartanak beszédet a politikusok, hogy tanuljunk tőlük és kövessük példájukat. A szentek ilyen évfordulói az ünnepeik, amikor a példájukból próbáljuk ellesni a keresztény élet fortélyait.
Először együtt kell élnünk ahhoz, hogy kiderüljön működőképes lehet-e a házasságunk.
Meg fogsz lepődni, de ezt a kérdést pszichológusok vizsgálták, és pont az ellenkező következtetésre jutottak. Mivel mára általánossá vált ez a gondolkodás, a pszichológus társadalmat is izgatni kezdte a kérdés: vajon tényleg jó módszer-e ez a házasság kipróbálására. Az eredmények egyértelműek: kimutatták ugyanis, hogy azoknál, akik együtt élnek házasság előtt, 80%-kal magasabb a válási ráta. Ez összetett jelenség, meg sem próbálom megmagyarázni ezen a helyen, hogy miért lehet így. Elég annyi, hogy megnézzük a válások számának emelkedését 1960 óta, amióta hozzáférhetőek a hatékony fogamzásgátlási módszerek (amik lehetővé teszik az elköteleződés nélküli együttélést).
Négy gyerek? De hiszen tudod, hogy az mennyi procedúra…
Bizony az! De micsoda vidám procedúra! Minden pszichológiai kutatás megegyezik abban, hogy sokkal boldogabbak azok az emberek, akik nagy családban nőnek fel, vagy több gyerekük van, mint az egykék és a szinglik. (Természetesen vannak, akik nem maguk választják ezt az életállapotot. Az ő helyzetük sokszor nagyon nehéz.) Nehéz dolog a gyereknevelés? Az. Boldoggá tesz? Bizony! Az igazi boldogság ugyanis nem az élményfürdőkben és a szép kocsikban van, hanem abban, ha olyanok vesznek körül, akik szeretnek. A világ nagyon azt akarja sugallni, hogy a sok pénz és a népszerűség tesz boldoggá. Ha ez így lenne, akkor nem lennének öngyilkosok egymás után Hollywood csillagai és a popsztárok. Mégis minden hónapra jut egy hír, hogy valamelyikük depressziós lett, inni kezdett vagy rászokott a drogra, végül véget vetett az életének. Tudod, papként – a papi hivatás minden szépsége ellenére – azt tudom mondani, hogy talán a karácsony este a legnehezebb az év folyamán. Ilyenkor én azokért imádkozom, akik nem maguk választották ezt az életformát. (Ennek ellenére őszintén mondom, hogy a cölibátus Isten ajándéka, de ez egy másik cikk témája lenne.)
A katolikus egyház hozzáadott könyveket a Bibliához.
A Biblia Jézus korában nem úgy nézett ki, mint ma, hogy bemész a boltba, és leveszed a polcról a szépen bekötött könyvet. Jézus korában (amikor még csak az Ószövetség létezett leírva), úgy képzeld el, hogy voltak különálló iratok, amiket a zsidó közösségek olvastak, de nem volt még végleges ezeknek a könyveknek a listája, azaz nem volt még kimondva, hogy a sok használatban lévő könyv közül melyiket kell sugalmazottnak, isteninek tartani. Például volt közösség, ami olvasta Hénok jövendöléseit, volt, ami nem. Ugyanígy nem volt egyértelmű például Ezekiel könyve vagy az Énekek éneke. A könyvek pontos jegyzékének első összeállítását a zsidó közösség végezte el Kr. u. 90-ben Jamniában. Ez más sorrendű jegyzék, mint amit a katolikus egyház használ, és hét könyvvel kevesebb. Amikor az egyházban a 16. században lezajlott a reformáció, a reformátorok ezt a jegyzéket fogadták el. Van azonban némi probléma ezzel. Ha figyelmes vagy az évszámokra, te is könnyen rájössz: Kr. u. 90-ben már megszületett a kereszténység, sőt már majdnem hatvan éve térítettek az apostolok, elsősorban a zsidó hitűek között. Ez nagyon sok vitát, haragot és háborúskodást szült. Különösen fájdalmas volt, hogy – amint azt már az előző cikkben írtam – a zavargások megfékezésére a római birodalom Kr. u. 70-ben lerombolta a Jeruzsálemi templomot, a zsidó vallás fő szentéjét, kiirtotta a papi családokat, és kitiltotta a választott népet Jeruzsálemből. (Ezzel a zsidó kultusz meg is szűnt, nem véletlen, hogy ma a zsinagógákban gyűlnek össze imádkozni, de áldozatot sehol a világon nem mutatnak be.) Ez hatalmas tragédia volt számukra, és leginkább a keresztényeket okolták érte. Tulajdonképpen azért hívták össze 90-ben Jamniába a gyűlést, hogy kiátkozzák a keresztényeket, és világossá tegyék, hogy különböznek tőlünk, továbbá ez a gyűlés határozta meg az ószövetség könyveinek jegyzékét is. A könyvek listáját pedig úgy állították össze hogy direkt ne a keresztények által használt legyen. Ezért én nem tartom szerencsésnek ha ezt vesszük át mi is. Nem véletlen, hogy a korai keresztény egyház sem tett ilyet. Kimutatták az egzegéták (a Biblia tanulmányozásával foglalkozó tudósok), hogy maguk az evangélisták, és az újszövetség szerzői is a keresztény kánont, azaz a mi általunk használt szövegváltozatot használták, amikor idéztek az ószövetségből. Ha nekik jó volt, akkor – úgy gondolom – nekünk is jó lesz.
Senki sem kényszeríthető arra, hogy higgyen valamiben. Ezért káros a babák megkeresztelése
Milyen igaz! Micsoda dolog egy gyermeket arra kényszeríteni, hogy szerető családban nőjön fel! Meg se kérdezik, hogy elfogadja-e ezt a két embert anyukájának és apukájának, csak egyszerűen odaadják a kezükbe a szülészeten, és ez ellen a gyermek nem tehet semmit! Sokkal humánusabb megoldás lenne Rousseau elgondolása: minden gyereket ki kéne tenni az erdőbe, hogy ott nőjön fel, ahol semmiféle társadalmi hatás nem éri, nem nevelnek belé ideológiákat, csak a természet neveli (mert ugye a természet ideológiamentes), így – amennyiben túléli ezt a kalandot és megéri a felnőtt kort – maga döntheti el, hogy mit hisz. (Zárójelben jegyzem meg, Rousseau, a nagy nevelési tanácsadó, mind az öt gyerekét árvaházba adta abban a korban, amikor az árvaházi gyerekek alig tíz százaléka élte meg a felnőttkort.) El kell, hogy keserítselek: elméletnek szép, de nem működik. A gyerek az erdőben nem sokáig bírja, ha pedig társadalomban nő fel, mindenképp hatással vannak rá különféle ideológiák, amiket épp úgy elsajátít, mint a késsel-villával evést. A gyermek ösztönösen megtanulja a szülei világnézetét is. Nem létezik ideológiamentes nevelés. Akkor pedig miért ne nevelhetném abban a hitben, amit jónak tartok? Hogy kényszer lenne? Nem hinném. Kérdezd csak meg a kamasz gyerekek szüleit. A kamaszkornak épp ez a szerepe: megküzdeni azzal, hogy a szüleim világnézete (hite, politikai, társadalmi véleménye) az enyém-e. Vannak gyerekek, akik ilyenkor teljesen más irányba mennek tovább, és vannak, akik belátják, hogy immár felnőtt fejjel is el tudják fogadni a szüleik hitét. Akárhogy is: meghozza a saját döntését, onnantól már az övé.
Hogy egy kicsit biblikus is legyek: Isten nem véletlenül rendeli el a körülmetélést a nyolcadik napon. Ahogy a gyereknek szüksége van ételre a növekedéshez (arról sem dönthet, hogy akar-e enni) és szerető családra az érzelmi fejlődéshez, úgy szüksége van a lelki családra is, amibe belenő, ami által elsajátítja a hitet, és amiből lelkileg táplálkozik. Egy támogató környezetre, amitől lehet, hogy kamaszkorában elfordul egy időre, amíg megharcolja a saját identitásának kialakulását, de jó esetben vissza is talál hozzá.
Végre! Az egyház halad a korral!
Szívesen együtt örülök veled, bár kérdés, hogy pontosan mire gondolsz? Arra, hogy a papok most már okostelefonról mondják a zsolozsmát, ezért kevesebb fát vágnak ki? Vagy egy erkölcsi tanítás megváltozását látod? Ha így van, akkor valamit nagyon elrontottunk! Meg kell értened, hogy miért alapította Jézus az egyházat! Két okból: azért, hogy az ő kegyelmi adományai folyamatosan táplálják a világot (ezeket hívjuk szentségeknek, hét van belőle), és hogy legyen egy közösség, ami őrzi a kinyilatkoztatást. Gondolkodtál már azon, hogy milyen érdekes, hogy Jézus maga egyetlen sort sem írt a Bibliában, sőt a közvetlen apostolai is keveset? Ehelyett rábízta a tanítását egy közösségre, akinek hivatása eldönteni, hogy az újonnan felmerülő kérdésekkel kapcsolatban mi Isten akarata. Ezért mondja Jézus, hogy “aki titeket hallgat, engem hallgat” (Lk 10,16). Ennek első megnyilvánulását a Jeruzsálemi zsinatnak nevezett apostoli gyűlésen látod, amit az Apostolok Cselekedeteinek 15. fejezetében találsz. Az a kérdés merül fel ugyanis a korai egyházban, hogy a pogányságból megtérőket körül kell-e metélni, vagy elég, ha csak megkeresztelik őket. Erre összegyűlnek az apostolok, és mivel Jézus erről nem mondott semmit, megvitatják és átimádkozzák, hogy mi Isten akarata ebben a kérdésben. Aztán döntenek, és ennek a döntésnek súlya, tekintélye van. Konkrétan úgy kezdik a döntés kihirdetését, hogy “Úgy tetszett a Szentléleknek és nekünk…” (Apcsel 15, 28). Ugyanez történik a követekező 2000 évben minden egyes zsinaton: a püspökök (akik az apostolok utódai) összegyűlnek, és döntenek az aktuálisan felmerülő kérdésekről. Akkor végzik jól a dolgukat, ha a döntéseik összhangban vannak a kinyilatkoztatással. Látod? Senkinek nincs hatalma a kinyilatkoztatást megváltoztatni. Az egyház csak abban dönthet, hogy egy új kérdésre a Szentírás fényében mi a válasz. Lehet, hogy ez alapján úgy tűnik a világ szemében, mintha nem haladna a korral, de azt gondolom, hogy Jézus követőiként nem az a feladatunk, hogy megfeleljünk a világ elvárásainak. Haladjunk a korral? Ami a megfogalmazást, a kommunikációs csatornákat illeti: igen. Ám az evangélium, a hit tartalma nem változik.
A nőknek joguk van eldönteni, hogy mi legyen a testükkel!
Ebben teljesen egyetértünk! Sajnos azonban azt gyanítom, hogy te most az abortuszra gondolsz, és itt kezdődnek a problémák. Az első probléma: kétlem, hogy akiről beszélünk, a nő saját teste lenne. Igaz: benne van, de különbözik tőle. A DNS állománya ugyanis teljesen egyedi a fogantatása pillanatától kezdve. A DNS különböztet meg minden embert, nincs belőle két azonos. Emellett annak a kis sejtcsomónak minden szerve saját. Tudtad, hogy a szíve a 22. napon (más számítás szerint a hatodik héttől) kezd el dobogni? Az anya még nem is tudja, hogy várandós, már egy önálló szív dobog a szíve alatt. Hogy az anya saját teste lenne, amiről önállóan dönthet? Nem hinném. A másik probléma: embernek tekintsük-e? Mondd el nekem, hogy ha szerinted az a sejtcsomó nem ember, akkor mégis mikor válik azzá? Hol van az a pillanat, amikortól kezdve számolhatjuk az önálló létét? Ugyanis a születésig nincs egyetlen olyan meghatározható mozzanat sem, ahol a fejlődése kiugróan megváltozna, amit úgy határozhatnánk meg, hogy na, innentől kezdve ember. Valami pedig, ami nem ember, nem lesz pusztán azáltal emberré, hogy nagyobb lesz. Tudod, a “csak egy sejtcsomó” elmélet nagyon veszélyes. Ma több országban már végeznek születés közbeni abortuszt, hiszen – mondják – amíg nem sírt fel, még nem ember. Az orvos megvárja, amíg kibukkan a gyermek feje, és összeroppantja. Durva? Az. De ha elfogadjuk a “sejtcsomó elméletet”, akkor logikus.
Látva a jelenlegi gyakorlatot, bennem felmerül néhány kérdés: mikor kezdődik a meddő pár gyerekének élete, és mikor az egyéjszakás kaland során fogant gyereké? Akik évek óta próbálkoznak, hidd el, hogy az első halvány jelre már örülnek. Ám persze ha valaki nem szeretne gyereket, még néhány hónapig elvetetheti. Hol itt a logika? Emellett a magyar törvények szerint egy gyermek a fogantatásától kezdve örökölhet, sőt az alaptörvény szerint megilleti az emberi méltósághoz való jog. Érdekes! Az élethez pedig nincs joga? Újra kérdezem: hol itt a logika? Az Egyház azt tanítja, hogy minden megfogant életet embernek kell tekinteni. Innentől már nem dönthetünk az élete felől. Egyetlen esetet ismerünk el: ha az anya élete veszélyben van, akkor szabad őt gyógyítani, még akkor is, ha ez veszélyezteti a magzat életét. Például egy méhen kívüli terhesség esetében. Ebben az esetben nem az a célunk, hogy megöljük a magzatot, hanem hogy megmentsük az édesanyát. Ez azonban csak arra az esetre vonatkozik, ha az édesanya a beavatkozás nélkül meghalna. Ha például a vizsgálat eredményei Down-kór gyanút mutatnak ki, hazug érvelésnek tartom, hogy a babának jobb ha meghal. Egyrészt a Down vizsgálat még ma sem elég pontos, és az orvosok félve a műhiba perektől, inkább bedobják ezt a gyanút, hogy később ne őket hibáztassák. Másrészt: miből gondoljuk egyáltalán, hogy a Down-szindrómával született gyerek boldogtalan? Sokszor sokkal boldogabb életet él, mint a mentálisan ép társai. Nem arról van-e szó inkább, hogy az anya ijedt meg a nem várt nehézségtől? Ebben az esetben pedig az abortusz puszta önzés, amit megpróbálunk kimagyarázni.
Azt olvastam az újságban, hogy Ferenc pápa mindent megváltoztat.
Korábban média szakot végeztem, tudnék mesélni az újságokban megjelent hírekről… Elég az hozzá, hogy érdemes gyököt vonni minden esetben. Ám egy fontos kérdést felvet ez a mondat: van-e joga megváltoztatni a pápának az isteni kinyilatkoztatást? És a válasz: nincsen. Még akkor sincs, ha az egyház tévedhetetlennek tartja a Szentatyát. Hogy értem ezt? Az egyház állásfoglalásai között vannak olyan dolgok, amik az isteni kinyilatkoztatáshoz tartoznak (pl. a Biblia tanítása), ezek megváltoztathatatlanok. Tehát a pápa hiába akarná kijelenteni, hogy igazából nem egy Isten van, hanem öt, attól nem változik meg az Egyház tanítása, csupán a pápa esik eretnekségbe, és ennek következtében, az egyházi törvénykönyv szerint, automatikusan elveszti a hivatalát. Vannak azonban olyan tanításai az egyháznak, amik nem tartoznak szorosan a kinyilatkoztatáshoz, hanem egyházi törvények, ezek megváltoztathatók. Ilyen például, hogy szembe, vagy háttal misézzünk, vagy hogy a pápaválasztásokor milyen szavazati aránnyal lehet győztest hirdetni, esetleg, hogy nősülhessenek-e a papok vagy ne. Ez utóbbinak például biblikus alapjai vannak, Pál ajánlja, de nem “kötelező”. Tehát vannak dolgok, amiket megváltoztathat, és vannak, amiket nem. Az a tapasztalat, hogy minden pápa alakít valamit a szabályokon, de a kinyilatkoztatáshoz tartozó dolgokat nem változtathatja.
Te csak azért vagy katolikus, mert annak neveltek!
Engem kétségtelenül katolikusnak neveltek, de ne gondold, hogy nem kellett megküzdenem vele. Kamaszként én is szembetaláltam magam a katolikus egyház nehezen érthető tanításaival, és meg kellett küzdenem a hitemért. Rengeteg vita, utánajárás, ha mondhatom így – munka van a hitemben. Azt gondoltam 16 éves koromban, hogy ha az egyház akár csak egy kérdésben is téved, akkor nem tudhatom biztosan, hogy amit az üdvösségről mond, az igaz-e. Ez pedig komoly probléma. Ezért nagyon komolyan utánajártam minden kérdéses tanításnak. És ma pap vagyok. Ez sokat elárul. Mindenkinek – nevelkedjék bármilyen hitben – eljön az a pillanat, amikor a szüleitől eltanult hit megrendül, és újra felteszi a legalapvetőbb kérdéseket. Ez a hit fejlődésének dinamikája, ami szükséges ahhoz, hogy kialakuljon a felnőtt hit, ami már a sajátod. Amikor már nem anyu és apu miatt mész templomba, hanem a saját döntésed miatt. (Erről kedves blogger társam itt írt bővebben.)
Csak azért, mert katolikus vagy, toleránsabbnak is kéne lenned!
Azt hiszem ezt a tolerancia dolgot kissé félreértjük ma, vagy divatos kifejezéssel élve “túltoljuk”. Azt gondoljuk, hogy azt jelenti, hogy bárki bármit csinál, azt el kell fogadni. Ez szerintem nincs így. Én Jézust követem, aki a bűnöst szerette, a bűnt elítélte. Imádságra hívott az ellenségeinkért, de világossá tette hogy a bűnt nem tolerálja. Amit a házasságtörő asszonynak mondott, jól mutatja a lelkületét: “Én sem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezz!” (Jn 8,11) Nem ítéli el, de világos, hogy amit csinált, az bűn. Többet ne tegye. Tehát megértő a bűnös iránt, de világosan elítéli a bűnt. Hogy valósul meg ez ma? Szeretem a rablót, de bűnnek tartom a rablást. Elfogadom a homoszexuálist, de nem fogadom el a homoszexuális cselekedetet. Jézus tanítását és minden tettét egységben kell látni: a megtérő bűnöshöz mindig irgalmas volt, a farizeusokra viszont haragudott, mert nem ismerték fel a bűneiket. Az a Jézus, aki arról beszél, hogy szeretnünk kell az ellenségünket, ostort fon, hogy kiűzze a templomból a kereskedőket. Szerintem ennek semmi köze ahhoz amit a világ gondol ma a toleranciáról.
Miért kell gyónni mennem, ha újra elkövetem ugyanazt a bűnt, ráadásul a pap is bűnös?
Miért mosol kezet, ha úgyis újra koszos lesz? Miért fürdesz, ha holnap úgyis újra kell? Persze tudom, hogy sokan küzdenek azzal, hogy egy-egy bűn megszokottá és lassan az életük részévé válik. Ha így áll a helyzet, érdemes megbeszélned a lelkivezetőddel, hogy hogyan tudnál hatékonyan küzdeni ellene. Dolgozzatok ki stratégiát, és kérd, hogy kísérjen végig a folyamaton. Itt most erről nem írnék többet, de egy tanácsot a lelki mesterektől ideírok: ahogy a gyom nem tűnik el, ha újra és újra levágod, csak ha gyökerestül kitéped, a bűnt sem elég csak automatikusan felsorolni minden egyes gyónásnál. Érdemes az önismeret segítségével megkeresni a gyökerét, és életgyónást vagy teljes búcsút végezni, ezek segítségedre lehetnek. Keresd meg tehát a gyökerét a bűnnek, találd meg a hatékony ellenszerét, és tarts ki a fejlődésben. A gyakori gyónás egyébként éppen a bűn elleni harcban ad neked nagyon erős segítséget. Isten azért adta, mert szabadon akar téged látni, nem a bűneid rabszolgájaként. És hogy a pap is bűnös? Igen. Sokszor furcsa is hallgatni azok gyónását, akik nálam sokkal jobb emberek, sokkal szentebbek. Jézus mégis nekünk adta ezt a feladatot. Emlékszel? “Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad.” (Jn 20,23) Miért van ez így? Mert – legyünk őszinték – kell egy külső ember, aki segít tisztán (de legalábbis kívülről) látni magadat és a tetteidet. Ellenkező esetben nagyon könnyen megmagyarázod magad előtt, és felmented magadat. Kell valaki, aki segít a tetteidet a maguk valóságában látni. És jobb híján ez egy szintén bűnös ember lesz, mert itt a földön sajnos nincsenek tökéletesek.
“Én katolikus vagyok, de…”
Mindig elszomorodom, amikor ezt hallom. Ma nagyon vagánynak tűnik úgymond “gondolkodó katolikusnak” lenni, ami alatt azt értjük, hogy hiába van a hited és a hitről való tudásod egy tízéves szintjén, mégis azt gondolod, hogy jobban tudod mit kéne tanítania az egyháznak egy-egy kérdésről. Ha az egyház egyik vagy másik tanítását nem érted, felnőtt keresztény kötelességed utánaolvasni, és akarni megérteni, hogy mit miért tanít az egyház. Ez személyes felelősséged is. Bármelyik kisgyerek képes azt mondani, hogy “nem”. Ezt hívjuk dackorszaknak. De csak egy felnőtt képes rá, hogy utánajárjon annak amit nem tud, és átgondolt, felnőtt döntést hozzon. Ha ezt nem teszi meg, az súlyos mulasztás. Emellett szerintem – ha megfogadsz egy tanácsot – legyen benned annyi alázat, hogy bármilyen okos vagy, nem lehetsz okosabb, mint 2000 év összes teológusa, akik a Szentírást kutatták, és munkájuk nyomán kialakult az egyház tanítása. Nagyon jól segít az alázat elsajátításában, ha olvasol pár oldalt mondjuk Aquinói Szent Tamástól. Hamar fel lehet fedezni, hogy milyen mélységei vannak a teológiának.
Miért nem támogatja az egyház a melegházasságot?
Elhiszed nekem, ha azt mondom, hogy az egyház nem dönthet ebben a kérdésben? Ez ugyanis az isteni kinyilatkoztatás része, amiről (mint korábban írtam) senkinek nincs joga dönteni Istenen kívül. Sőt: az egyháznak általában nem áll módjában eldönteni, hogy mit szabad és mit nem, mi bűn és mi nem az. Meglepő, mi? Egy dolgot tehet: ha felmerül egy kérdéses helyzet, akkor megvizsgálja a kinyilatkoztatás fényében (azaz: mit mond maga Isten a Bibliában erről), és ennek alapján válaszolja meg a kérdést. A mi feladatunk a kinyilatkoztatás megőrzése, nem pedig átírása. A modern korban hirdethetjük az evangéliumot modern nyelven (akár modern csatornákon, például egy keresztén blogon), de az evangélium tanítását nem modernizálhatjuk, nem változtathatjuk meg. Azt mondja Szent Pál apostol a Galata levélben, hogy “ha akár mi, akár egy mennyei angyal más evangéliumot hirdetne nektek, mint amit mi hirdettünk: átkozott legyen!” (Gal 1,8) A Biblia pedig ebben a kérdésben teljesen egyértelműen fogalmaz: Isten a saját képmására férfinak és nőnek teremtette az embert (Ter 1,27). Amúgy személyesen sem tartanám jó ötletnek. Bár megértem, hogy a homoszexuális hajlamot érzők szeretnék ha a társadalom elismerné a kapcsolatukat, nem feltétlenül lenne jó döntés. Gyakori érv, hogy “nem ártanak vele senkinek”. Ez sajnos nem így van. A homoszexuális kapcsolatban élők sokkal inkább ki vannak téve a szexuális úton terjedő betegségeknek, egyrészt a gyakoribb promiszkuitás (partnerváltogatás) miatt, másrészt mert a férfi ánusza – a nő vaginájával ellentétben – nem úgy lett megalkotva, hogy ellenálló legyen a behatolás során fellépő hámsérüléseknek és fertőzéseknek. Ez, és a homoszexualitás kísérő jelenségei (depresszió, fokozott hajlam a függőségekre és az öngyilkosságra stb.) hozzájárulnak, hogy az aktív homoszexuális életet élők átlagosan 15-20 évvel rövidebb ideig élnek. Az aktív homoszexualitás tehát egyértelműen káros életmód, és akkor még nem tettünk említést az egyéb felmerülő kérdésekről, például, hogy ha házasodhatnak, akkor fogadhatnak-e örökbe gyereket, ami szintén újabb kérdéseket vet fel, hiszen a gyereknek is vannak jogai. Látod, soha nem ilyen egyszerű, hogy “nem árt vele senkinek”. Ha csak nem élsz Robinson Crusoeként egy szigeten, minden cselekedetednek kihatása van másokra.
Engedd meg, hogy feltegyek egy utolsó kérdést itt: ha van egy betegség, ami megkeseríti a beteg életét, vajon mennyire politikailag korrekt dolog elhallgatni a beteg elől, hogy ha akar, meggyógyulhat, mert létezik terápia? A homoszexualitást ugyanis évtizedek óta sikeresen gyógyítják célzott segítő beszélgetéssel. Az lenne a minimum, hogy ezt nem hallgatják el azok elől, akik gyógyulni szeretnének, akik mégsem érzik annyira jól magukat ebben az életmódban. (Ha téged, vagy egy ismerősödet érinti ez a kérdés, a Youtube-on találsz videókat “A homoszexualitást megérteni” címmel.)
777blog.hu