Alászállt a poklokra
A Krisztusban hívők nagy tömege sem a keleti, sem a nyugati Egyházban nem végzett teológiát. A szent nép kifejezett hittel azt hiszi, hitének tárgya az, amit újra és újra megünnepel a szent liturgiában, a liturgia pedig ezt a hitet szüntelenül táplálja és erősíti. Az Apostoli hitvallás egyik hitcikkelye az Úr pokolra szállása. Nem vélemény, vitatható teológiai tanítás ez, hanem az apostoli hitletétemény lényeges eleme, melyet az Egyház évről évre megünnepel Nagyszombat csöndjében.
Nagypénteken a körülállók látták Jézust meghalni, Nagyszombat azonban még mélyebbre vezet, hiszen a halál mélyebb misztérium, mint ami látható belőle; nem biológiai bomlás csupán, hanem zuhanás az alvilágba, a seolba, melyet az Apostoli hitvallásban ’poklok’-nak nevezünk.
A fordítás nem pontos, mert Jézus nem a pokolra szállt, hiszen a pokol csak ezután nyílik meg, annak, aki ellenáll a megváltó szeretetnek. A mennyország is csak Krisztus megváltásával nyílik meg, ő az elsőszülött a halottak közül (vö. Kol 1,18). A mennyország lényege: élő kapcsolat az élő Istennel. Az ember erre van rendelve, ez az üdvösség. A mennyországot tehát Isten teremtette, a poklot azonban nem – azt mi építjük magunkban és magunknak Isten elleni döntéseinkkel. Óriási tévedés volna azt hinni Istenről, hogy amint gyönyörű mennyországot készített a jóknak, ugyanúgy sötét börtönnel, kínzókamrákkal várja a gonoszokat. Valójában senki sem tudja megmondani, mit is jelent pontosan ez a súlyos kijelentés. Annyit mondhatunk, hogy Jézus nemcsak a halálig mint fizikai megsemmisülésig vezető utat járta be velünk és értünk, hanem egészen odáig ment, ahová a bűnbe esett ember zuhan: leszállt abba az ismeretlen világba, ahol a megváltatlan lélek sínylődik.
Moody híressé vált könyve, az Élet az élet után már címében is félrevezető. A szerző csak a klinikai halál állapotát megjárt személyek tapasztalatáról számol be: arról, hogy milyen a halálig vezető út pszichológiailag, emberi szempontból. Azonban a halál az, amiből nincs visszatérés. Aki visszatért, az nem halt meg, így a halála utáni életről sem lehet tapasztalata. Jézus halála nem ilyen kvázi-halál volt, hiszen a katona lándzsája megnyitotta oldalát, s abból vér és víz folyt ki. Átlépett a halál kapuján, oda, ahonnan többé nincs visszatérés.
Van a halálban valami, ami nem is halál – valójában ettől rettegünk: a bűnbeesett ember magánya, életének értelmetlensége, egyfajta élőhalott állapot. Amikor a Szentírás azt mondja, hogy az embernek a bűn miatt kell meghalnia, nem a biológiai halálról beszél, hanem erről a mögötte lévő, fenyegető valóságról, amelyben Jézus a biológiai halálon túl is sorsközösséget vállalt velünk. Azóta nincs az emberi életnek olyan helyzete, melyben az Isten jelen ne lenne: nem csupán a földi élet poklaiban, hanem a halál utáni sötétségben, magányban is velünk van. Ez az önkiüresítés végpontja, ahonnan azután a fölfelé szállás kezdetét veszi, a feltámadással kezdve a mennybemenetelen és a pünkösdi Lélek-kiárasztáson át az utolsó ítéletig, amikor minden Krisztus lába alá lesz vetve az égen és a földön.
Ide szállt le a Jó Pásztor, beteljesítve a zsoltáros szavát: „Ha leszállnék az alvilágba, jelen vagy ott is.” (138. zsoltár) Így aztán nincs többé az emberi életnek olyan helyzete, melyben az Isten jelen ne lenne. Nem csak a földi élet poklaiban, hanem a halál utáni sötétségben, magányban is velünk van, s kiemeli a bűnös embert léte értelmetlenségéből. Az, hogy Ádámhoz szállt le, egyértelműen azt jelenti, hogy minden ember Üdvözítője, s hogy a keresztáldozat hatása visszamenőleg is érvényesül az emberiség kezdetéig.
Jézus ugyanis azért szállt le az alvilágba, hogy kiemelje a bűnös embert léte értelmetlenségéből, és magával vigye oda, ahol istenségében öröktől fogva van, s ahová immár emberi természete is fölvétetett: a Szentháromság belső életébe, örök dicsőségébe. Az Istennel való közösséget elvitte oda is, ahol addig az elhagyatottság és a reménytelenség uralkodott. Nemcsak az Atya iránt tanúsított emberfeletti bizalmat a halálban és a halálon túl, hanem ugyanilyen ragaszkodással és hűséggel vállalta a velünk való egylényegűséget is emberségében, egyszer s mindenkorra bizonyítva, hogy „erős a szerelem, mint a halál” (Én 8,8).
Az alvilágba való leszállás azt is jelenti továbbá, hogy Jézus Krisztus minden ember Megváltója. Igaz, elsősorban azért jött, hogy Izrael szétszóródott fiait egybegyűjtse, de azért akarta őket összegyűjteni, hogy a pogányok zarándoklása megindulhasson Sion hegye felé. Minthogy pedig Izraelből csak egy kicsiny maradék gyűlt össze, a zsidók többsége elutasította Jézust, a pogányságból megtérők számára nem Sion hegye, hanem a Kálvária hegye lett az a hely, ahol az Isten összegyűjtötte őket, hogy beléphessenek szövetségébe. Az, hogy Ádámhoz szállt le, egyértelműen kifejezi, hogy minden ember Üdvözítője, s hogy a keresztáldozat hatása az emberiség kezdetéig visszamenőleg is érvényesül.
(A Hitünk foglalata és az Íme, most fölmegyünk Jeruzsálembe c. kötetekből)
barsibalazs.hu
A Krisztusban hívők nagy tömege sem a keleti, sem a nyugati Egyházban nem végzett teológiát. A szent nép kifejezett hittel azt hiszi, hitének tárgya az, amit újra és újra megünnepel a szent liturgiában, a liturgia pedig ezt a hitet szüntelenül táplálja és erősíti. Az Apostoli hitvallás egyik hitcikkelye az Úr pokolra szállása. Nem vélemény, vitatható teológiai tanítás ez, hanem az apostoli hitletétemény lényeges eleme, melyet az Egyház évről évre megünnepel Nagyszombat csöndjében.
Nagypénteken a körülállók látták Jézust meghalni, Nagyszombat azonban még mélyebbre vezet, hiszen a halál mélyebb misztérium, mint ami látható belőle; nem biológiai bomlás csupán, hanem zuhanás az alvilágba, a seolba, melyet az Apostoli hitvallásban ’poklok’-nak nevezünk.
A fordítás nem pontos, mert Jézus nem a pokolra szállt, hiszen a pokol csak ezután nyílik meg, annak, aki ellenáll a megváltó szeretetnek. A mennyország is csak Krisztus megváltásával nyílik meg, ő az elsőszülött a halottak közül (vö. Kol 1,18). A mennyország lényege: élő kapcsolat az élő Istennel. Az ember erre van rendelve, ez az üdvösség. A mennyországot tehát Isten teremtette, a poklot azonban nem – azt mi építjük magunkban és magunknak Isten elleni döntéseinkkel. Óriási tévedés volna azt hinni Istenről, hogy amint gyönyörű mennyországot készített a jóknak, ugyanúgy sötét börtönnel, kínzókamrákkal várja a gonoszokat. Valójában senki sem tudja megmondani, mit is jelent pontosan ez a súlyos kijelentés. Annyit mondhatunk, hogy Jézus nemcsak a halálig mint fizikai megsemmisülésig vezető utat járta be velünk és értünk, hanem egészen odáig ment, ahová a bűnbe esett ember zuhan: leszállt abba az ismeretlen világba, ahol a megváltatlan lélek sínylődik.
Moody híressé vált könyve, az Élet az élet után már címében is félrevezető. A szerző csak a klinikai halál állapotát megjárt személyek tapasztalatáról számol be: arról, hogy milyen a halálig vezető út pszichológiailag, emberi szempontból. Azonban a halál az, amiből nincs visszatérés. Aki visszatért, az nem halt meg, így a halála utáni életről sem lehet tapasztalata. Jézus halála nem ilyen kvázi-halál volt, hiszen a katona lándzsája megnyitotta oldalát, s abból vér és víz folyt ki. Átlépett a halál kapuján, oda, ahonnan többé nincs visszatérés.
Van a halálban valami, ami nem is halál – valójában ettől rettegünk: a bűnbeesett ember magánya, életének értelmetlensége, egyfajta élőhalott állapot. Amikor a Szentírás azt mondja, hogy az embernek a bűn miatt kell meghalnia, nem a biológiai halálról beszél, hanem erről a mögötte lévő, fenyegető valóságról, amelyben Jézus a biológiai halálon túl is sorsközösséget vállalt velünk. Azóta nincs az emberi életnek olyan helyzete, melyben az Isten jelen ne lenne: nem csupán a földi élet poklaiban, hanem a halál utáni sötétségben, magányban is velünk van. Ez az önkiüresítés végpontja, ahonnan azután a fölfelé szállás kezdetét veszi, a feltámadással kezdve a mennybemenetelen és a pünkösdi Lélek-kiárasztáson át az utolsó ítéletig, amikor minden Krisztus lába alá lesz vetve az égen és a földön.
Ide szállt le a Jó Pásztor, beteljesítve a zsoltáros szavát: „Ha leszállnék az alvilágba, jelen vagy ott is.” (138. zsoltár) Így aztán nincs többé az emberi életnek olyan helyzete, melyben az Isten jelen ne lenne. Nem csak a földi élet poklaiban, hanem a halál utáni sötétségben, magányban is velünk van, s kiemeli a bűnös embert léte értelmetlenségéből. Az, hogy Ádámhoz szállt le, egyértelműen azt jelenti, hogy minden ember Üdvözítője, s hogy a keresztáldozat hatása visszamenőleg is érvényesül az emberiség kezdetéig.
Jézus ugyanis azért szállt le az alvilágba, hogy kiemelje a bűnös embert léte értelmetlenségéből, és magával vigye oda, ahol istenségében öröktől fogva van, s ahová immár emberi természete is fölvétetett: a Szentháromság belső életébe, örök dicsőségébe. Az Istennel való közösséget elvitte oda is, ahol addig az elhagyatottság és a reménytelenség uralkodott. Nemcsak az Atya iránt tanúsított emberfeletti bizalmat a halálban és a halálon túl, hanem ugyanilyen ragaszkodással és hűséggel vállalta a velünk való egylényegűséget is emberségében, egyszer s mindenkorra bizonyítva, hogy „erős a szerelem, mint a halál” (Én 8,8).
Az alvilágba való leszállás azt is jelenti továbbá, hogy Jézus Krisztus minden ember Megváltója. Igaz, elsősorban azért jött, hogy Izrael szétszóródott fiait egybegyűjtse, de azért akarta őket összegyűjteni, hogy a pogányok zarándoklása megindulhasson Sion hegye felé. Minthogy pedig Izraelből csak egy kicsiny maradék gyűlt össze, a zsidók többsége elutasította Jézust, a pogányságból megtérők számára nem Sion hegye, hanem a Kálvária hegye lett az a hely, ahol az Isten összegyűjtötte őket, hogy beléphessenek szövetségébe. Az, hogy Ádámhoz szállt le, egyértelműen kifejezi, hogy minden ember Üdvözítője, s hogy a keresztáldozat hatása az emberiség kezdetéig visszamenőleg is érvényesül.
(A Hitünk foglalata és az Íme, most fölmegyünk Jeruzsálembe c. kötetekből)
barsibalazs.hu