Boldog Özséb kilenced /elmélkedés/
Első nap
Első lépések
Születésének éve is ismeretlen. (1200 után?) Csak azt jegyezték föl krónikásaink, hogy Esztergomban született. Itt növekedett fel a kis Özséb. Csöndes fiúcska volt, kit a könyvek jobban érdekeltek, mint a játékok. Szeretett elvonulni a többiektől. Kerülte a lármás pajtásokat, s rakoncátlan gyermeki csínytevésen sohasem kapták. Szerény volt, hallgatag és komoly: így jellemzi őt bollandista életírója is, P. Hevenessy. Hamvas gyermekarcán az érintetlen lélek derűs szépsége ragyogott. És ártatlanságát haláláig megőrizte! Följegyezték róla azt is, hogy a sok böjt és virrasztás ás a hosszú imádság nem csak nem hervasztotta el a szépségét, hanem, mint a három babyloni ifjú esetében is, kikről Dániel beszél, azt napról- napra sugárzóbbá tette. Akik ezt a tiszta szívű és okos gyereket láthatták, minden különösebb jövendő mondó tehetség nélkül is megjósolhatták, hogy szent pap lesz még belőle.
Nem csoda hát, ha az esztergomi főkáptalan örömmel iktatta tagjai közé a nemes és tiszta életű ifjút. Minden nap mélységes és könnyes áhítattal mutatta be Özséb kanonok a szentmisét, ami abban az időben nem tartozott a gyakori és megszokott dolgok közé. Olyan mély, Istenbemerült áhítattal misézett, jegyzi meg P. Hevenessy, hogy akik látták, Isten szeretetére gyulladtak.
Az imádságból fennmaradt idejét sem töltötte tétlenül. Nem szerette a sok és haszontalan beszédet. Egy percet sem hagyott kihasználatlanul. Elvonult és könyveket írt, melyeknek sajnos ma már a címe sem maradt meg. Különösen a jogban volt otthon. De a szavak mellett sohasem felejtkezett el a tettek pedagógiájáról. Egyházi méltósága még alázatosabbá tette. Nagy szeretettel oktatta az egyszerűeket, a tudatlanokat, a hit örökszép titkaira, vigasztalta a szenvedőket s anyagilag is támogatta, ha rászorultak.
Azok között, kik küszöbén megfordultak, érdekes vendégek akadtak olykor: a környező hegyek remetéi, kik szent magányukat az ima és a munka között megosztva, néha Esztergomba is elvetődtek, egyrészt, hogy az ünnepeken tiszta szívvel járuljanak az Úr asztalához, másrészt, hogy amit két kezük szorgalmával készítettek (vesszőkosárkákat, stb.), más hasznos dolgokra cseréljék. Jól tudták, hogy a jószívű Özséb kanonok háza tárva-nyitva áll mindig előttük, nem szégyellték hát gyakorta meglátogatni őt, hisz legjobb barátjuknak ismerték meg. A remeték élete rendkívül mély hatással volt reá. Szívét, mint Gyöngyösi Gergely írja, megsebezte az Isten szeretete, kit remeteségben szabadabb szívvel tökéletesebben szolgálhat, mint a világban. S mivel a világ úgysem érdekelte túlságosan s az elvonult, kontemplatív élethez kezdettől fogva vonzódott, úgyszólván semmi akadályra sem talált nála a gondolat, hogy otthagyja a világot, s elvonul ő is a magányba. Sokan megpróbálták eltéríteni a szándékától,Özsébet azonban nem lehetett eltéríteni akaratától. Imával, böjttel, virrasztással szállt szembe az akadékoskodókkal. Azok közé tartozott, kiket az ellenállás annál szívósabb küzdelemre ösztönöz. S kétségtelenül megvalósítja elhatározását, ha nem tör ránk orvul és szörnyűségesen a tatárveszedelem!
Boldog Özséb Litánia…
Uram, irgalmazz!
Uram, irgalmazz!
Krisztus, kegyelmezz!
Krisztus, kegyelmezz!
Uram, irgalmazz!
Uram, irgalmazz!
Krisztus, hallgass minket!
Krisztus, hallgass minket!
Krisztus, hallgass meg minket!
Krisztus, hallgass meg minket!
Mennyei Atyaisten, Irgalmazz nekünk!
Megváltó Fiúisten,
Szentlélek Úristen,
Szentháromság egy Isten,
Szűz Mária, Istennek Szent Anyja, Könyörögj érettünk!
Remeték királynője,
Özséb atyánk, a Pálos Rend dicsősége, Könyörögj érettünk!
Özséb atyánk, már ifjúságodban az ájtatosság mintaképe,
Özséb atyánk, a csend és a magány kedvelője,
Özséb atyánk, magányodban az Oltáriszentség tisztelője,
Özséb atyánk, akit Isten a remete életre meghívott,
Özséb atyánk, akit Isten csodálatos látomásokkal megajándékozott,
Özséb atyánk, Anyaszentegyházunk papja,
Özséb atyánk, esztergomi kanonok,
Özséb atyánk, a magyar nemzet büszkesége,
Özséb atyánk, a szegények nagy kincse,
Özséb atyánk, a tisztaság fehér angyala,
Özséb atyánk, a szeretet izzó lángja,
Özséb atyánk, az alázat élő forrása,
Özséb atyánk, a tökéletes szegénység példaképe
Özséb atyánk, fáradhatatlan az engesztelésben,
Özséb atyánk, az Istenszülő Szent Szűz igazi tisztelője,
Özséb atyánk, Remete Szent Pál és Szent Antal hűséges tanítványa,
Özséb atyánk, pusztában virágzó liliom,
Özséb atyánk, Isten igéjének szerelmese,
Özséb atyánk, a szerzetesi és a remete élet egyesítője,
Özséb atyánk, a remete élet megújítója, Könyörögj érettünk!
Özséb atyánk, a kitartás hatalmas példaképe,
Özséb atyánk, aki Istenért mindent elhagytál,
Özséb atyánk, aki minden embert szerettél,
Özséb atyánk, tökéletes példaképünk Krisztus követésében,
Özséb atyánk, aki imaéleted által megszentelődtél,
Özséb atyánk, aki halálod óráján bűneidet töredelmesen sirattad,
Özséb atyánk, a Mindenhatóval való egyesülés mintaképe,
Özséb atyánk, az angyalok öröme,
Özséb atyánk, aki már az Ur színe előtt térdelsz,
Hogy állhatatosan kitartsunk a hitben, a reményben Kérd az Urat értünk!
és a szeretetben,
Hogy életünkkel kövessük az Úr Jézus alázatosságát,
engedelmességét és igazságosságát,
Hogy a jó és rossz megkülönböztetésében eljussunk
a tökéletességre,
Hogy mindennap megfelelő lelkiismeret vizsgálatot tartsunk,
Hogy a szegényekkel és a szenvedőkkel mindig együtt érezzünk,
Hogy gyakran újítsuk meg szívünket és lelkünket a
Legméltóságosabb Oltáriszentség által,
Hogy adottságainkat jól hasznosítsuk,
Hogy mindig megtaláljuk az ima és az áldozat értékét,
Hogy a boldog örökkévalóságban Isten színe látására eljussunk,
Isten Báránya, te elveszed a világ bűneit,
Kegyelmezz nekünk!
Isten Báránya, te elveszed a világ bűneit,
Hallgass meg minket!
Isten Báránya, te elveszed a világ bűneit,
Irgalmazz nekünk!
Könyörögjünk! Istenünk, mindenható Atyánk, te mérhetetlen irgalmaddal és kegyelmeddel halmoztad el Boldog Özséb atyánkat, és megadtad neki, hogy téged szolgálhasson a magányban és a szemlélődésben. Kérünk, erősíts meg minket szereteted égi lángjával, hogy az ő példáját követve dicsőíthessünk mi is téged egész életünkkel. Krisztus, a mi Urunk által.
Ámen.
Második nap
Tatár veszedelem
Az Aranybulla korában vagyunk. A király hűbéres vitézeinek úgyszólván fegyverrel kell kényszeríteniük a gyönge Endrét, erre a jogaikat először összefoglaló oklevélre. Ilyen kormányzást kellett átvenni IV. Bélának, ki szerencsére egészen más fából volt faragva, mint atyja. A komoly és lelkiismeretes király nagy buzgalommal és erővel igyekezett helyrepótolni sok-sok esztendő vétkes mulasztását s kétségtelenül arra a méltóságra emelte volna az Ország tekintélyét, mint volt Szent István, Szent László, Kálmán és III. Béla alatt, ha nem ront ránk keletről gonoszul és szörnyűségesen a tatár veszedelem.
Mindannyian ismerjük a történelemből milyen szörnyű pusztítást végzett a tatár. Csak egy–két gondolat emlékeztetőt szeretnénk mégis leírni ,hogy jobban megértsük B. Özséb szándékát, ami nemcsak az Istenszeretet miatt vonzotta őt a remeteségbe hanem azért is hogy nehéz sorsú nemzetén imáival és áldozataival segítsen.
A krónikás kezében megremeg a toll: Istenem, miért kellett ennek megtörténnie?!
A mérhetetlen mongol–áradat pedig szédítő gyorsan közeledett a magyar határokhoz. Dénes nádor 1241, március 10-én lóhalálában küldötte futárját Budára és sürgős segítséget kért, mert a szorosok hatalmas torlaszait játszva törte át az ellenség.
Ám a főpapok és a főurak hadai csak lassan gyülekeztek Pest alá, hová a király rendelte őket. Március 15-én már néhány portyázó tatár jelent meg a város kapujánál. Két nappal később, Feketevasárnap, Vácot dúlták fel a tatárok, kegyetlenül legyilkolva a lakosait és felgyújtva székesegyházát. A hevesvérű magyarok nem tudtak hallgatni óvatos, talán túlságosan is óvatos királyuk szavára, s a vitéz Ugrin kalocsai érsek élén követelték a sürgős hadba állást. Majd a király tanácsa ellenére Muhihoz vonultak. Batu kán észrevette a Magyarok gyengéjét, hogy bekerítette sátortábort vontak maguk köré, tehát egy hirtelen és gyors támadásnak képtelenek lesznek ellenállni. S mint Mohácsnál, itt is hiányzott az a vezér, ki hatalmas kézzel tudta volna vezetni seregét. Nem sokon múlott pedig, hogy a tatár áradat megtorpanjon a Kárpátok gerincén és sokszor elrémítő, hogy micsoda apróságokon buknak el nagy dolgok. A tatár sereg reggeli nyolcra tökéletesen bekerítette az összezsúfolt magyar tábort és hullott mindenfelől az égő kanóc, kövek kopogtak és lándzsák lobogtak, nyilak suhogtak, sebesültek jajgattak, haldoklók hörögtek s a harcosok között páni rémület lett úrrá! Mindenki menekülni akart. Egymást taposva törtek utat maguknak a tatárok egyre fojtogatóbb és szorosabb gyűrűjéből. Csatarendről, vezénylésről, ellenállásról szó sem lehetett ebben az őrült káoszban. Béla király is menekült. Pedig a tatárok már őrá pályáztak. A történelem legszebb lapjaira tartozik, azoknak a hős magyar uraknak neve, akik életük feláldozásával, valóságosan testükkel fedezték a király futását. Maroknyi csapat volt csupán, de mint férfi, kik érezték, hogy most Béla személyében a magyar jövőt mentik meg a tökéletes pusztulástól. Egymás után adták a lovaikat a király alá. Hontpázmánynembeli Tamás maga fogta fel a királynak szánt halálos csapást…
Nyugat nemsokára pontosan értesült a Magyarországban történekről. IV. Béla az esztergomi érseki székre kiszemelt nagyműveltségű Vancsai István váci püspököt küldte levelével a pápához. Az öreg IX. Gergely keserű könnyeket hullatott, mikor olvasta Magyarország szörnyű pusztulását!
Magyarország, mely azelőtt tele volt néppel, sok helyen lakatlan pusztává lett> Egész nemzetségek haltak ki. Az életben maradottak szinte beteges rettegéssel gondoltak a tatárok visszajövetelnek szörnyű lehetőségére. A kés – úgyszólván – folyvást a torkukon volt.
Az elvadult Országba éhínség dühöngött, sáska pusztított, zsidó uzsorázott (180%), a ragadozó vadak elszaporodtak, a farkasok az anyák kebléről tépték le a csecsemőket, s még a fegyveres embereket is megtámadták. S akadtak nagyurak, kik rabló-vezérnek csaptak föl a nagy fölfordulásban és zavarosban halásztak a fenséges osztrák herceggel élükön… Hogy semmi se maradjon, még véletlenül se, amiből a magyar holnap kisarjadhatna!
Bizony nem volt még ily csapás Magyarországon!
Ezt élte át Özséb kanonok is, ki Esztergom ostroma alatt, úgy látszik, a pilisi rengeteg egyik barlangjában húzta meg magát kedvenc remetéi közt. Itt könyörögtek ők, hogy a szörnyű fergeteget változtassa Isten e szerencsétlen Országról, s bátorították s vigasztalták a menekülőket bujdosókat…
A tatárok kitakarodása után, a király ember fölötti munkájában, hogy Magyarországot valósággal újraépítse, kétségtelenül ott serénykedett a szerény esztergomi kanonok is a többiekkel együtt. S amikor elérkezettnek látta az időt régi álma megvalósítására: 1246-ban formálisan benyújtotta lemondását egyházi javadalmáról érsekének, Vancsai Istvánnak, aki bizonyára fájó szívvel bocsájtotta el egyik legértékesebb papját egyházmegyéjéből, s miután Özséb minden vagyonát szétosztotta a szegény magyarok között, érseke áldásával, s imájával elvonult a pilisi erdők rengetegébe.
Boldog Özséb Litánia…
Harmadik nap
A Pálos Rend Adventje
A Pálos rend, mint neve is elárulja, arra az első szent remetére: Thébai Pálra tekint, ki minden remetének örök példaképe lett. Bármennyire régen élt és halt meg (+341) szinte ismeretlenül az egyiptomi pusztában, hihetetlenül sokan követték és szentelték életüket a magánynak, az imádságnak az önmegtagadásnak, az Istennek! Egyiptom s a fél Kelet kietlen sivatagai benépesednek remeték tízezreivel, kik mind a "Princeps vitae monasticae", a monasztikus élet Fejedelmére tekintenek, hiszen a remeteségből fejlődött ki a szerzetesség később.
Néhány jeles Szent akik imáikkal és példájukkal vetették a Pálos rend alapjait.
Az elsők között talán az olasz Szent Gellért püspökről kell megemlékeznünk, ki Szent Imre herceg neveltetésének befejeztével a Bakonybéli remeteségbe vonult, mielőtt a szent király a Csanádi püspökségbe szólította volna. Kétségtelen, hogy bencés rendű volt és egyáltalán távol állott tőle a gondolat, hogy valami új szerzetet honosítson meg itt, mégis, remetéskedésével a Pálos rend útjait egyengette és szinte úttörője volt e gondolatnak a magyar földön. Mert az ő harangja kondult itt meg először…
Lándzsa, kard nem is igen bírt volna a magyarokkal. Harangszóra szelídültek a magányos kis kolostor egyszerű falai alá. Itt remetéskedett Bakonybéli Gellért, itt szerette ő is a csöndet hét esztendeig (1023-1030). Csak hét esztendeig. Ebből is kitetszik, hogy ő nem tarthatta ezt az életet végleges céljának, kiről tudjuk, hogy a vértanúság vágya hajtotta ki San Giorgioi apátságából, amit azután a Szentföld helyett hazánkban el is nyert Isten végtelen kegyelméből Kelen – hegy sziklái alatt, nem messze attól a helytől, hol most a visszatelepített pálosok első kolostora állt.
A második, akiről szólnunk kell: B. Vácz. (Ő már nem néhány évig vonult el magányba, mint Szent Gellért püspök, hanem véglegesen.) Oly megható, szép és áhítatos az élettörténete s oly sok vonásban egyezik B. Özsébével, hogy részletesebben kell foglalkoznunk vele.
Ő is, mint Özséb kanonok, előkelő és jámbor szülőktől született, egyesek szerint a Hetheyek nemes famíliájából FELSŐ MAGYARORSZÁGON. Már gyermekkorában feltűnt különös buzgósága és erkölcsi komolysága, mellyel gondosan került minden bűnt és szakadatlanul törekedett a jóságra és szentségre. Fölserdülve érezte, hogy egyre több gonoszság környékezi meg, s egyre gonoszabban s félve, hogy nem lesz elég erős, otthagyta a világot, minden romlott csillogásával és múlandó pompájával és elvonult a visegrádi erdők remeteségébe. Itt szolgálta szívének egyszerűségével és örömével és minden szeretetével az Urat. Gyöngyösi Gergely szerint arcára borulva imádkozott:
Mindenható Isten, Ki a rejtett dolgokat is ismered, Te tudod, hogy semmit nem helyezek elébe szeretetednek abból, amik e világon vannak. Azért kérlek irgalmadra, hogy akaratomat irányítsd, megvilágosítva szegény lelkemet, nehogy az örök halálban aludjon el bűneinek szeplőjével, hanem a te kegyelem–ajándékoddal megváltva Téged dicsérjen és dicsőítsen mindenben.
Szentségének híre azonban sok bámulót vonzott köréje, kiknek látogatása és tisztelete egyre terhesebb kezdett lenni az alázatos és elvonult remetének. Elhatározta tehát, hogy a Pilisi erdők rengetegében rejtőzik el. Ott is halt meg sok-sok év után ismeretlenül. Példája mégis fáklyaként lobogott a magyar erdők szent homályában és sokan követték. Egyre többen és többen lepték el a rengetegek mélyét, nem csak a Pilisben, másutt is, mindjárt látni fogjuk.
Végül harmadszor, Bertalan, pécsi püspökről kell megemlékeznünk. Francia volt, Burgundiából jött, Jolánta királynőnek, II. Endre második feleségének kíséretében. Úgy látszik, szolgálatai jutalmául kapta a pécsi püspökséget 1219-ben. Pécstől nem messze van Szent Jakab hegye. Abban az időben még Irugh hegyének mondották .Itt éltek közösségben azok az elszánt férfiak ,akik elvonultak a világi élettől hogy egyedül Istennek éljenek. A püspök megszerette ezeket az igénytelen és szent remetéket, ugyanannyira, hogy 1225-ben monostort rakatott Szent Jakab apostol tiszteletére, kinek talán ereklyéit is elhelyezte ott, melyet sokszoros spanyolországi követjárása idején szerezhetett Compostellából. Szent Jakab tiszteletére épült monostor volt tehát az első, melyben a magyar remeték közös életet éltek, közös szabályok szerint. Íme, a pálos eszmény fölvázolásának első kísérlete. Ezt beteljesíteni, vagyis még határozottabban és egyetemesebben megvalósítani Özséb feladata lesz.
Íme, mint fényesedik és telik meg egyre több színnel, tűzzel, ragyogással a Pálos rend hajnala az első magyar századok folyamán. Olyan sugárzó már, hogy szinte napkeltének nézzük. Pedig még csak virradat. Még csak ádvent.
Boldog Özséb Litánia…
Negyedik nap
B. Özséb látomása
B. Özséb tehát 1246-ban érseke engedélyével egyházi méltóságáról lemondva elvonult a pilisi erdők rengetegében. Nem egyedül ment. Néhány barátja követte, kik osztoztak istenes lelkében, s lelkesedésében.
Ám ne gondoljuk, hogy mivel a világot elhagyták, most a világ békén hagyta volna őket. Gyöngyösi Gergely írja, hogy a szülők és a barátok, hol személyesen, hol levelek útján, hol mások által igyekeztek visszatérésre bírni az új remetéket. Özséb bátorította őket:
- Hallgassatok ide, Krisztus is szerette édesanyját, mégis a fájdalom tőrével hagyta általjárni a lelkét, a szeretett tanítványt sem kímélte meg…, nem szállott le Keresztjéről, bár megtehette volna…Nekünk sem szabad hűtlenül elhagynunk vezeklésünk keresztjét, bármennyire sirassanak is minket. Ki kell tartanunk a halálig rendületlenül, nehogy e világ kárhozatos örvényébe szédüljünk újra…-
Könnyezve hallgatták ezeket a szavakat a remeték is, a rokonok is, és megrendült lelkiismeretük tiltotta, vitatkozni azzal a Lélekkel, Ki általa szólott.
Úgy tekintettek mind reá, mint eleven szentre. Vigasztalódni, megerősödni jöttek hozzá.
B. Özséb forró szívvel köszönte meg Istennek azokat a lelkeket, melyeket hozzávezérelt, imádkozott a kitartásukért. Igyekezett - mély alázatosságában- tanulni tőlük, pedig voltaképpen ő volt mindnyájuk példaképe: imában – munkában, melynek leghitványabbjától sem irtózott, egészen megfeledkezve korábbi méltóságáról. Özséb három társával együtt a hármas barlangnál lakott a forrásnál. A Pilist nem misztifikálták de, az egész Pilisre az volt ráírva: Silentium. E csendben jártak azok, kik mindig hallgattak, hogy többet halljanak.
Az éjféli erdőben már csak Euzebius imádsága virrasztott. És egyszer csak úgy látja, mintha az ég sötétkék bársony palástjáról minden csillag az erdőre tévedt volna s megakadtak a csipkerózsa és galagonya ágain, ott lángolnak, ott lobognak. Száz és száz vándorló csillag erre is, arra is, még tűzbe borítják az erdőt s mi lesz akkor… Pedig úgy látszik, ezt akarják. Mindegyik kis csillag a másikat kereste, egyetlen nagy fényben egyesültek és lángba borították az éjféli erdőt s lángot vetett az erdő tüzétől Euzebius barlangja is.
Ez az egyetlen csodálatos esemény B. Özséb életében! Feltűnő és megnyugtató az a tárgyilagosság és józanság, ami a pálos hagiografusok írásaiban megmutatkozik.
Euzebius néma csodálattal nézte a lángok egyesülését s imádkozott. És az imádság megértette vele, hogy a Pilis éjféli erdejében a remeték tűzlelke adott egymásnak találkozót. Az Isten akarja, hogy egymásra találjanak, egymás lelkét melegítsék, - a sok kis csillag az Isten egy napjává legyen… S kétségtelen az is, hogy följegyzésük szerint Özséb buzgó imában kért felvilágosítást Istentől e szokatlan esemény jelentősége és értelme felől. S megtudta, hogy a pilisi erdő apró lángjai jelentik a szétszórtan élő remetéket, kiknek egyesülniük kell, hogy bevilágítsák a nagy és szomorú, magyar éjszakát
Boldog Özséb Litánia…
Ötödik nap
A Pilis pálos lelke
A látomás után Özséb haladéktalanul hozzálátott az Isteni akarat megvalósításához. Hetedmagával együtt fogott hozzá, nem messze a hármas barlangtól egy kis templom és egy kis monostorépítéshez. Ez 1250-ben történt. A templomocskát a Szent Kereszt tiszteletére emelte, mely egyetlen kincse és ékessége volt a pilisi remeteségnek, ez előtt imádkozott sokszor társaival Özséb és bizonyára misézett is. A monostor pedig a remeteélet magányából a szerzetesi élet közösségébe lépő új Rend jelképe volt. Ne hallgassuk el talán azt sem, hogy erről azután egyes helyeken Szent Ágoston rendi testvéreknek akarták elnevezni őket. De Özséb Atya minden kétséget kizáróan így írta alá a nevét az 1256.-i esztergomi nemzeti zsinaton: Özséb, Első Remete Szent Pál Rendjének Provinciális Perjele. Ezért nevezték el azután a remetéket pálosoknak.
A fejlődés szükségszerű és logikus menete a magyar földön éppúgy, mint az egyetemes Egyházban a remeteségből szerzetességgé alakult át.
A magyar remeteségből fejlődött Pálos rend, mind a mai napig magán viseli eredetének anyajegyeit. Hiszen igaz, közös az élet, közös a munka, közös az ima, a szerzetesek kifelé is dolgoznak, gyóntatnak, prédikálnak, lelkigyakorlatokat, missziókat tartanak, de a szívük, mindig visszahúzza őket a cellába, a magányba, az Istenbe. Ha nem is kizárólag kontemplatív Rend, de az aktivitás mellett sohasem feledkezik el a befelé, a magának való életről, melyet csak azért, hagy időről – időre, hogy testvérein segítsen.
Mi jellemzi a Pálos lelket?
Először az Isten-szeretet jellemzi. Ezzel a gigászi akkorddal, melyet Szent Ágostontól tanult, a láthatatlan Szépség szerelmesétől.
Mindenekelőtt, Kedves Testvérek, Istent szeressük…. Ez az Isten–szeretet ragyog fel csodálatos izzásban, Özsébtől kezdve a Pálos rend százhúsz magyar szentjében mind. Ez teszi olyan buzgóvá, jó hírűvé, szigorúvá szerzetesi életét, hogy tömegestől tódulnak hozzá az Isten igaz szolgálatára vágyó lelkek s a pálos kolostorok elszaporodnak a hazában, sőt a külföldön is, és a pápák a karthauziak kiváltságaival ékesítik a Rendet. A pápák, a magyar királyok s az Ország apraja, nagyja, versenyez a pálosok szeretetében s a história sok megható példáját jegyezte föl ennek. Nagyon szerették a magyarok ezt a Rendet, mert érezték, hogy test ez a testükből, és vér ez a vérükből, s ezeknek a magyar szerzeteseknek imádság-tömjénje s önsanyargatása értük száll föl esdekelni s engesztelni: az Isten szívéhez! Az Isten szeretetet így fűzte egybe a Pálos rend a hazaszeretettel. Ez a titokzatos fehér virág, mely a pilisi erdők mohos és mélységes csendjében fakadt, a Fölséges zsámolynál, ezért az elárvult Országért leheli áldozatos szent életének illatát. Mert az Isten és a felebarát szeretete elválaszthatatlan. Ezért mondja a Regula is: Mindenekelőtt, Kedves Testvérek, Istent szeressük, azután felebarátunkat, mert ezt a parancsot, legfőképp nekünk adták…. Ez a szeretet buzdítja őket egyre erősebben, hogy lelkeket mentsenek, hogy hagyják ott időről-időre celláik békés csendjét, s a lelkipásztorkodás, gyóntatás, prédikálás, missziózás termékeny munkájába egyre jobban bekapcsolódjanak anélkül azonban, hogy pl. parochiák gondozásának elvállalásával végleg lekössék magukat s háttérbe engedjék szoríttatni – minden parancsoló szükség nélkül - szerzetesi eszményüket!
Másodszor a művészet szeretete jellemzi a pálos lelket.
Van érzéke a szép iránt. A Pilisszentkereszti alapfalak arányossága sejteti a monostor művészi elgondolását. A rend későbbi szobrász –művész – fráterei, tüskevári fafaragásos csodái, a budapesti egyetemi templom tökéletes szépsége: mind bizonyítja ennek a szerzetnek a fejlett művészi érzékét. És Pilis legszebb helyén épül ez a kolostor és sorban a többi mind! Az ország legszebb pontjain emelkednek az első pálos monostorok s oly sűrűn, szinte tervszerűen, hogy nem lehet mindezt csupán a véletlennek tulajdonítani! Ennek a Rendnek magyar lelke tehát szereti a szépet, a békét, az Istent!
Végül harmadszor a tudomány szeretete is jellemzi a pálosokat.
Özséb nagyműveltségű, tudós kanonok volt. S a Rend mindig megkívánta tagjaitól az alapos felkészültséget Isten igéjének hirdetésében. A pálosok tudományszeretetét bizonyítják azok a gyönyörű és gazdagon fölszerelt könyvtárak, melyek nem csak koruk egyéb (pl. jezsuita) könyvtáraival is fölvetté a versenyt, hanem sokszor felül is múlták azokat.
Boldog Özséb Litánia…
Hatodik nap
Az első provinciális perjel
Ebben az időben látogatta meg (1250) Özséb Atya a többi remetéket is. Az éjféli látomás kötelességévé tette, hogy közölje velük is az Isten akaratát: a szerteszórt sok kicsi lángnak egy nagy lángba kell forradniuk! A külön – külön élő remetéknek egy Rendbe kell tömörülniük! Bár eddig is fölkereshették és buzdíthatták egymást, most hajlékon, közös életen, közös ruhán kívül, egy elöljárót is kell választaniuk, kinek szabály szerint engedelmességet fogadjanak a szegénység és a tisztaság mellett, aki a többiek gondját, baját, felelősségét viselje Isten előtt, hivatala szerint.
Boldog Özséb egyedülálló tekintélyét semmi sem bizonyítja jobban, mint ahogy a még ugyanazon 1250. esztendőnek talán pünkösdjén, a Szentlélek segítségül hívásával megtartott első rendfő választó Nagykáptalanon őt választják meg első provinciálisnak.
Nagyon megszívelésre méltó az is, hogy ez a magyar Rend, amint példaképének a szerzetesélet elindítóját, Első Remete Szent Pált választotta, úgy szabályzatát is a legelső klasszikus egyháztanító írásaiból merítette, megtérése után maga is elvonult a szent magányba, s mikor később püspök lett, valóságos szerzetesi szabályok szerint élt környezetével. Nem másod és harmadkézből vette hát elgondolásait a Pálos rend, hanem az ősforrásokhoz: Szent Ágoston gondolataihoz fordult, bár nem messze voltak a pilisi ciszterciták s az új kolduló rendek, az időben már Magyarországon is hódítottak. De következetlenség és logikátlanság lett volna más ideálok szárnyai alá menekülni, mint akiket remeteségükben eddig követtek.
Följegyezték a Pálos rend első Provinciális Perjeléről, hogy milyen egyszerűen és szerényen élt ezután is, és hogy semmi kivételt nem tűrt magával szemben. A testvérekkel együtt étkezett, ugyanolyan ruhában járt, mint a többi, ami akkor még fekete színű volt. Csaknem száz év múltán írták elő a fehéret, megkülönböztetésül a szertecsatangoló és botrányokat okozó egyéb remetéktől. A hálóterem is közös volt. A közös munkában is elől járt Özséb Atya. Amit Szent Ágoston az elöljáróknak ír elő Szabályaiban, azt igyekezett betű szerint követni:
Az elöljáró pedig ne parancsokat osztó hatalmánál, hanem szolgálatkész szereteténél fogva tartsa magát boldognak. Tiszteletben előttetek járjon, de Isten–félelemben mögöttetek.
Mindenben a jó cselekedetek példaképe legyen (Tit. 2,7). Feddje meg a nyugtalanokat, bátorítsa a félénk szívűeket, gyámolítsa a gyöngéket, legyen türelmes mindenki iránt. (Tessz. I. 5, 14), vezeklést magára örömmel, másokra félelemmel rójon. És bár mind a kettő szükséges, mégis jobban vágyódjék arra, hogy szeressétek, mint hogy féljétek, mindig arra gondolva, hogy Istennek egykor számot kell adnia rólatok (Reg. 11.).
Szerették is őt, mint édesatyjukat, mindnyájan, ki az Istenes társalgásban éppúgy mester volt, mint a vidám és ártatlan szórakozásban, és a lelküket biztosan vezette a tökéletesség útján.
Boldog Özséb Litánia…
Hetedik nap
Rómában
Mi késztette Özsébet, hogy ilyen hosszú útra vállalkozzon? És mi célból tette? Ebben az elbeszélésben leírjuk…
Az egyik cellában Özséb Atya hajol komolyan és elmélyedve valami szent könyv fölé. Fejedelmi alakja, okos és sugárzó arca, szelíd, fegyelmezett és jóságos szeme, egyaránt arról tanúskodik, hogy nem csak a tudománynak, hanem még inkább az imádságnak embere. Egyszer csak kopogtatnak. A Páter fölrezzen. "Ave" kiáltja az ajtó felé. Egy öreg szerzetes lép be, előbb keresztet vet magára a szentelt vízzel, majd meghajtja fejét Elöljárója előtt, és átad neki egy nagy pecsétes irat – csomagot.
- Külön szolga hozta ezt, Reverendissime - mondja.
- Vendégeljétek meg őt illendőképpen – válaszolja derűs nyugalommal az Atya.
Azután figyelmesen megvizsgálja a csomagot. Megforgatja kezében. Lassan kibontja. Megismeri a pecsétről, hogy Esztergomból jött, az érsek úrtól. Olvassa a szépen kicifrázott iniciálés sorokat: A lateráni zsinat decretumai… Figyelmesen olvassa tovább. Egyszer csak megakad a szeme: "Nem szabad új rendet alapítani a Szentszék külön engedélye nélkül…"
Fölkel. Letérdel. Istennel beszélget. Így szokott minden fontosabb elhatározása előtt cselekedni.
Mikor este az imádság után szenteltvízzel meghintette a Testvéreket az Asperges-t intonálva, így szólt halkan, komolyan hozzájuk:
- Holnap a Szentlélekről lesz ünnepélyes mise. Az ő megvilágosító kegyelmére van most igen nagy szükségünk. Utána káptalant tartunk. Fontos dologról van szó. Imádkozzatok, Testvérek!-
A káptalani teremben Özséb Atya e szavakkal fordult a testvérekhez:
- Tegnap kaptam meg Esztergomból a lateráni zsinat üdvös dekrétumait… Minket ezekből különösképpen csak az érdekel, mely kifejezetten meghagyja, hogy a Szentszék engedélye nélkül új Rendet alapítani nem szabad. Rendünk gyökerei ugyan Szent Pál Atyánk, az első remete életébe nyúlnak, de, mint közösen élő szerzetesek, nem sokkal többre, mint egy évtizedre tekinthetünk vissza Isten akaratának megnyilvánulása óta… Föltétlenül az Apostoli Szék elé kell hát terjesztenünk ügyünket, úgy gondolom, hogy a Szentatya kegyes jóváhagyásával biztonságosan szolgáljuk együtt az Urat…-
Mindenki helyeselte Özséb Atya elhatározását.
Sok hegyet-völgyet kellett meghágniuk, sok erdőt-várost bejárniuk, míg céljukhoz elértek. – Megdobbanó szívvel lépett be Özséb Atya s néhány társa az Örök város kapuján.
A pápa egyik káplánjának feltűntek az idegen zarándokok s megkérdezte tőlük, kicsodák és mit akarnak.
- Magyar szerzetesek vagyunk, pálosok – felelték fojtott büszkeséggel s azonmód mindjárt előadták bizalommal, mi járatban volnának.
A káplán túlságosan elgondolkozni látszott, míg ők lelkesen beszéltek és csöndesen megjegyezte, hogy nehezen fog menni a dolog.
- De - csillant föl hirtelen szeme – itt van Rómában éppen Tamás Magiszter, az Aquinói grófok nemes sarjadéka, a párizsi egyetem büszkesége, az Egyház támasza, s a Pápa Úr legkedvesebb barátja: nyerjétek meg őt ügyeteknek akkor nem fogtok hiába járulni a Szentatya elébe.
Úgy is tettek. Megfogadták a jó tanácsot. – Tamás Magisztert fölkeresték a S. Sabina mellett való domonkos kolostorban, kiről azt hallották, hogy édesanyja révén a magyar királyi családdal is rokonságot tart. A Szent szeretettel fogadta őket. Megérezte Özsébben a Szentet, s ügyében Isten akaratát és szívvel – lélekkel melléjük állt.
Ekkor fölállott Aquinói Szent Tamás és mint ahogy elszánt ellenfeleivel szokta a nyilvános disputák tüzében, játszi könnyedséggel s megnyerő bizonyossággal bizonyította be először azt, aminek épp az ellenkezőjéről volt meggyőződve, azután pedig hallgatóinak legnagyobb ámulatára sorra cáfolta előbbi érveit: most is így cselekedett. Először bebizonyította, hogy a Pálos Rendre nincs szükség, azután bebizonyította, hogy van.
Az Isteni Gondviselés, ha létre hívta őket, gondoskodni is fog róluk. Ebben kételkedni, keresztény emberhez nem illik. Kegyeskedjék tehát a Szentatya megbízni a magyar püspökök közül valakit, hogy vizsgálja meg a pálosok anyagi helyzetét s ha kielégítőnek találja ahhoz, hogy a kért Szent- ágostoni regula szerint éljenek s ne kelljen koldulniuk, engedélyezze ezt nekik kegyesen!
Boldog Özséb Litánia…
Nyolcadik nap
Kezdeti jóváhagyás megadása
Történelmi tény, hogy Özséb Atya a Rend jóváhagyása végett néhány társával Rómában járt IV. Orbánnál a lateráni zsinat rendelkezésének értelmében: ez 1262- ben történt. Tény, hogy ügye nem igen kapott volna kedvező és gyors elintézést, ha Aquinói Szent Tamás hatalmas tekintélyével nem áll melléjük a római Kúriában, sajnos pontosabb és részletesebb följegyzések erre vonatkozóan nem találhatóak a vatikáni levéltárban. Tény, hogy a pálosok kezdettől fogva nagy tisztelettel övezték Aquinói Szent Tamást, mint a Rend Protektorát, ünnepét piros betűsen ünnepelték (dupl I. el.) kalendáriumaikban s rendi Konstitúciókba is belevették, hogy az Angyali Doktor biztosra alapozott és megdönthetetlen tanításait kell követniük teológusaiknak. És tény az is, hogy a pápa Pál veszprémi püspököt bízta meg a pálosok ügyének elintézésével, kinek egyházmegyéjébe tartozott akkor még Pilisvidéke is.
Pál veszprémi püspök pedig, a következőket írta nekik 1263 – ban:
Pál Isten kegyelméből veszprémi püspök, Magyarország Fölséges Királyasszonyának udvari kancellárja, minden Krisztus – hívőnek üdvösséget, az igazi üdvösségben. Jelen sorainkkal mindenkinek tudtára adni akarjuk, hogy Szent Atyánknak és Urunknak, Orbánnak, Isten kegyelméből a szentséges római Egyház Pápájának lábaihoz járulva a Provinciális és a többi Perjel, szeretetett fiainak, valamint egyházmegyénk különböző helyeinek remetéi, arra kérték őt, hogy engedélyezni kegyeskednék nekik Boldog Ágoston reguláját, melyet a remeteélettel szakítva, követni akarnak. Kérelmüket kegyesen teljesítve, Őszentsége levélben meghagyta nekünk, hogy - ha van miből fenntartaniuk magukat- Apostoli Hatalommal engedélyezzük nekik a Regulát, hogy a szerint éljenek, ha jónak találjuk, más jogának sérelme nélkül. Mi tehát ugyanazon Pápának, Atyánknak, és Urunknak parancsát igyekezve tisztelettel teljesíteni, szorgalmasan megvizsgáltuk ügyüket, de sem magunk, sem mások által nem tudtunk meggyőződni arról, hogy akkora vagyonnal rendelkeznének, mely az említett Regula megtartására elegendő alapot nyújtana.
Pál veszprémi püspök leveléből kitűnik tehát, hogy a pálosok olyan szegények voltak, hogy a kért Regula szerint, kontemplatív életet nem élhettek. A pápa nagy jóságát mutatja, hogy a veszprémi püspökkel ideiglenes szabályokat irat elő számukra, s engedélyezi, ha korlátolt számú kolostorban is, és még a püspöktől való erős függésüket hangsúlyozva.
B. Özséb életében tehát már 16 pálos kolostor állott.
A pálosoknak birtokaikon nem voltak jobbágyaik. Maguk művelték a csekély földet, a monostortól délre fekvő keresztúri (ma is így nevezett) dűlőben kapáltak, kaszáltak… Teljes szegénységben éltek…
A monostor épületében, mindegyik remetének külön kis cellája volt. Komor, sötét kis szobák, a tölgyfából általuk készített ággyal, szőrpokróccal, rókabőrrel, imazsámollyal. A refektórium csúcsíves alkotásában barátságos hatást tett. Falát, tölgyfatáblák borították, ezek fölött egy-két szentkép. A falak mentén padok. Középen nagy, gömbölyű asztal, e körül faragott, támlás fa székek. Mindezeket a bútorokat a remeték maguk faragták. Az egyik sarokban fehérre meszelt, nagy banyakemence, amelyben télen sohasem alszik ki a tűz, mert az egyik novícius a folyosóról rendszeresen rakja rá a hasábot. A banyakemence párkányán, kancsó, néhány bádogpohár. A fal mellett íjak, balták, és puskák. A másik oldalon imazsámoly, fölötte kereszt. Az ablakok csúcsívesek. Régebben hólyaggal voltak beragasztva, utóbb ezeket színes üvegek váltották föl, melyek barátságosan szórták a napfényt a terembe. A remeték száma nyolc-tíz volt, akik közül az első a prior. Egy-két novícius mindig akadt. Ezek az alsóbbrendű munkát végezték. Fejték a kecskéket és a tehenet. Őrizték a sertéseket. Ezeknek az erdő bőven termette a bükkmakkot. A barátoknak meg a vadat, a málnát és a mogyorót. A Pálos Rend, magyar rend volt. A magyar barátok mindig, és mindenütt, vendégszerető, derék emberek. Kenyerük, szalonnájuk, boruk, jó magyar szívük mindig volt.
És amíg volt kenyér a háznál, bor a pincében, a szalonna a hamuban, magyar szeretettel fogadták és marasztalták a vendéget. Pedig sokszor volt vendégük, mert a pécsi út ott vezetett el, a monostor alatti völgyben, s jó barát, jó ismerős, szívesen nézett be hozzájuk. Ha megszólalt a csengő a tornácon, maga a perjel sétált le egy újonccal, a misés úton, melyet ma is így hívnak, a monostor csapó hídjához, s üdvözölte az érkezőt. A Soklyosiak, meg a Garák mind szívesen látott vendégeik voltak a Pálosoknak. Bizonyára be-betértek hozzájuk, amikor a nagytótfalusi erdőben vadásztak, többször sétáltak velük a monostor kertjében, amely belenyúlt a hegy oldalát borító sűrű tölgyesbe. Talán még betűvetésre is tanították, a fehér barátok e főurakat. Amikor megszólalt az éjféli csengő, a kolostor cellájából előjöttek, mind a fehér csuhás remeték. Kicsi mécses, vagy viaszgyertya volt a kezükben és egyenes sorban haladtak közeli templomuk felé. Ott aztán ajkukon zengett az ájtatos zsolozsma.
Boldog Özséb litánia…
Kilencedik nap
A szent halál
Számunkra a halál valami sötét, szomorú és könnyes dolog! A szenteknek öröm! Diadalkapu! Születésnap, mondja az Egyház! Ekkor születnek meg a mennyország számára. Mint érett gyümölcs hullanak az ég ujjongó ölébe.
Ilyen hangulatban lépjünk be mi is a haldokló Özséb Atya cellájába, mely tele van a környék pálos remetéivel. Ott térdelnek ágya körül, hangtalanul, könnyesen. Ezek a könnye bizony a szeretet önzéséből fakadtak, mellyel inkább önmagukat, saját bekövetkező veszteségüket siratják… és némán hallgatják a Szent utolsó intelmeit…
Bár szemében gyilkos láz csillog, hangja mégis erős. Kéri Testvéreit, hogy folytassák azt, amit Isten akaratából megkezdtek. Szeressék ezt a Rendet, szeressék Reguláját, szeressék a közös élet gyakorlatait, szeressék fogadalmaikat, különösen a szent engedelmességet, és szeressék egymást… És Szent Ágoston Szabályainak legelső sorait idézi nekik, hogy Mindenekelőtt, kedves Testvérek, Istent szeressük… Az után megkérdezte őket egyenként, hogy kit akarnak utódjának megválasztani s mindnyájan egyhangúlag feleltek: Benedek Testvért, kit a krónikák boldogként tisztelnek…
S miután elbúcsúzott tőlük külön- külön s megáldotta őket, hálát adott Istennek minden jótéteményéért, a Testvérek szeretetéért s imádkozott értük, s a Rend jövőjéért, majd a haldoklók szentségeiben buzgón részesülve, Jézus és Mária legszentebb nevének ajkán csöndesen és sugárzó arccal szenderült el az Úrban: 1270. január 20-án, alig 70 éves korában, remetéskedésének 24-ik, rendfőnökségének 20-ik esztendejében…
Ott temették el Pilisszentkereszten.
Fr. Warsányi István pálos, szép hexameteres sírfelirata a monostor kápolnájának bejáratánál ékesen hirdette Pilisszentkereszt dicsőségét, míg a török Magyarországgal együtt el nem pusztította:
Egykor az úttalan pusztáknak útjain járva
Nagy hegyek alján, kis kunyhókban laktak atyáink.
S barlangok rejtették őket el a világtól.
Boldog Özséb, ez a szent ember, remete, pap emelte
Itt a Keresztnek tiszteletére ezt a monostort,
Jöttek is ide hozzá a Testvérek seregestől
S elhagyva a magányt kezdtek közös életet élni.
Innen terjedt szét a világra Remete Szent Pál
Rendje, amelynek hófehér a ruhája s a lelke.
Nagy folyamok is ilyen kicsi forrásból fakadoznak.
Boldog Özséb litánia…
Első nap
Első lépések
Születésének éve is ismeretlen. (1200 után?) Csak azt jegyezték föl krónikásaink, hogy Esztergomban született. Itt növekedett fel a kis Özséb. Csöndes fiúcska volt, kit a könyvek jobban érdekeltek, mint a játékok. Szeretett elvonulni a többiektől. Kerülte a lármás pajtásokat, s rakoncátlan gyermeki csínytevésen sohasem kapták. Szerény volt, hallgatag és komoly: így jellemzi őt bollandista életírója is, P. Hevenessy. Hamvas gyermekarcán az érintetlen lélek derűs szépsége ragyogott. És ártatlanságát haláláig megőrizte! Följegyezték róla azt is, hogy a sok böjt és virrasztás ás a hosszú imádság nem csak nem hervasztotta el a szépségét, hanem, mint a három babyloni ifjú esetében is, kikről Dániel beszél, azt napról- napra sugárzóbbá tette. Akik ezt a tiszta szívű és okos gyereket láthatták, minden különösebb jövendő mondó tehetség nélkül is megjósolhatták, hogy szent pap lesz még belőle.
Nem csoda hát, ha az esztergomi főkáptalan örömmel iktatta tagjai közé a nemes és tiszta életű ifjút. Minden nap mélységes és könnyes áhítattal mutatta be Özséb kanonok a szentmisét, ami abban az időben nem tartozott a gyakori és megszokott dolgok közé. Olyan mély, Istenbemerült áhítattal misézett, jegyzi meg P. Hevenessy, hogy akik látták, Isten szeretetére gyulladtak.
Az imádságból fennmaradt idejét sem töltötte tétlenül. Nem szerette a sok és haszontalan beszédet. Egy percet sem hagyott kihasználatlanul. Elvonult és könyveket írt, melyeknek sajnos ma már a címe sem maradt meg. Különösen a jogban volt otthon. De a szavak mellett sohasem felejtkezett el a tettek pedagógiájáról. Egyházi méltósága még alázatosabbá tette. Nagy szeretettel oktatta az egyszerűeket, a tudatlanokat, a hit örökszép titkaira, vigasztalta a szenvedőket s anyagilag is támogatta, ha rászorultak.
Azok között, kik küszöbén megfordultak, érdekes vendégek akadtak olykor: a környező hegyek remetéi, kik szent magányukat az ima és a munka között megosztva, néha Esztergomba is elvetődtek, egyrészt, hogy az ünnepeken tiszta szívvel járuljanak az Úr asztalához, másrészt, hogy amit két kezük szorgalmával készítettek (vesszőkosárkákat, stb.), más hasznos dolgokra cseréljék. Jól tudták, hogy a jószívű Özséb kanonok háza tárva-nyitva áll mindig előttük, nem szégyellték hát gyakorta meglátogatni őt, hisz legjobb barátjuknak ismerték meg. A remeték élete rendkívül mély hatással volt reá. Szívét, mint Gyöngyösi Gergely írja, megsebezte az Isten szeretete, kit remeteségben szabadabb szívvel tökéletesebben szolgálhat, mint a világban. S mivel a világ úgysem érdekelte túlságosan s az elvonult, kontemplatív élethez kezdettől fogva vonzódott, úgyszólván semmi akadályra sem talált nála a gondolat, hogy otthagyja a világot, s elvonul ő is a magányba. Sokan megpróbálták eltéríteni a szándékától,Özsébet azonban nem lehetett eltéríteni akaratától. Imával, böjttel, virrasztással szállt szembe az akadékoskodókkal. Azok közé tartozott, kiket az ellenállás annál szívósabb küzdelemre ösztönöz. S kétségtelenül megvalósítja elhatározását, ha nem tör ránk orvul és szörnyűségesen a tatárveszedelem!
Boldog Özséb Litánia…
Uram, irgalmazz!
Uram, irgalmazz!
Krisztus, kegyelmezz!
Krisztus, kegyelmezz!
Uram, irgalmazz!
Uram, irgalmazz!
Krisztus, hallgass minket!
Krisztus, hallgass minket!
Krisztus, hallgass meg minket!
Krisztus, hallgass meg minket!
Mennyei Atyaisten, Irgalmazz nekünk!
Megváltó Fiúisten,
Szentlélek Úristen,
Szentháromság egy Isten,
Szűz Mária, Istennek Szent Anyja, Könyörögj érettünk!
Remeték királynője,
Özséb atyánk, a Pálos Rend dicsősége, Könyörögj érettünk!
Özséb atyánk, már ifjúságodban az ájtatosság mintaképe,
Özséb atyánk, a csend és a magány kedvelője,
Özséb atyánk, magányodban az Oltáriszentség tisztelője,
Özséb atyánk, akit Isten a remete életre meghívott,
Özséb atyánk, akit Isten csodálatos látomásokkal megajándékozott,
Özséb atyánk, Anyaszentegyházunk papja,
Özséb atyánk, esztergomi kanonok,
Özséb atyánk, a magyar nemzet büszkesége,
Özséb atyánk, a szegények nagy kincse,
Özséb atyánk, a tisztaság fehér angyala,
Özséb atyánk, a szeretet izzó lángja,
Özséb atyánk, az alázat élő forrása,
Özséb atyánk, a tökéletes szegénység példaképe
Özséb atyánk, fáradhatatlan az engesztelésben,
Özséb atyánk, az Istenszülő Szent Szűz igazi tisztelője,
Özséb atyánk, Remete Szent Pál és Szent Antal hűséges tanítványa,
Özséb atyánk, pusztában virágzó liliom,
Özséb atyánk, Isten igéjének szerelmese,
Özséb atyánk, a szerzetesi és a remete élet egyesítője,
Özséb atyánk, a remete élet megújítója, Könyörögj érettünk!
Özséb atyánk, a kitartás hatalmas példaképe,
Özséb atyánk, aki Istenért mindent elhagytál,
Özséb atyánk, aki minden embert szerettél,
Özséb atyánk, tökéletes példaképünk Krisztus követésében,
Özséb atyánk, aki imaéleted által megszentelődtél,
Özséb atyánk, aki halálod óráján bűneidet töredelmesen sirattad,
Özséb atyánk, a Mindenhatóval való egyesülés mintaképe,
Özséb atyánk, az angyalok öröme,
Özséb atyánk, aki már az Ur színe előtt térdelsz,
Hogy állhatatosan kitartsunk a hitben, a reményben Kérd az Urat értünk!
és a szeretetben,
Hogy életünkkel kövessük az Úr Jézus alázatosságát,
engedelmességét és igazságosságát,
Hogy a jó és rossz megkülönböztetésében eljussunk
a tökéletességre,
Hogy mindennap megfelelő lelkiismeret vizsgálatot tartsunk,
Hogy a szegényekkel és a szenvedőkkel mindig együtt érezzünk,
Hogy gyakran újítsuk meg szívünket és lelkünket a
Legméltóságosabb Oltáriszentség által,
Hogy adottságainkat jól hasznosítsuk,
Hogy mindig megtaláljuk az ima és az áldozat értékét,
Hogy a boldog örökkévalóságban Isten színe látására eljussunk,
Isten Báránya, te elveszed a világ bűneit,
Kegyelmezz nekünk!
Isten Báránya, te elveszed a világ bűneit,
Hallgass meg minket!
Isten Báránya, te elveszed a világ bűneit,
Irgalmazz nekünk!
Könyörögjünk! Istenünk, mindenható Atyánk, te mérhetetlen irgalmaddal és kegyelmeddel halmoztad el Boldog Özséb atyánkat, és megadtad neki, hogy téged szolgálhasson a magányban és a szemlélődésben. Kérünk, erősíts meg minket szereteted égi lángjával, hogy az ő példáját követve dicsőíthessünk mi is téged egész életünkkel. Krisztus, a mi Urunk által.
Ámen.
Második nap
Tatár veszedelem
Az Aranybulla korában vagyunk. A király hűbéres vitézeinek úgyszólván fegyverrel kell kényszeríteniük a gyönge Endrét, erre a jogaikat először összefoglaló oklevélre. Ilyen kormányzást kellett átvenni IV. Bélának, ki szerencsére egészen más fából volt faragva, mint atyja. A komoly és lelkiismeretes király nagy buzgalommal és erővel igyekezett helyrepótolni sok-sok esztendő vétkes mulasztását s kétségtelenül arra a méltóságra emelte volna az Ország tekintélyét, mint volt Szent István, Szent László, Kálmán és III. Béla alatt, ha nem ront ránk keletről gonoszul és szörnyűségesen a tatár veszedelem.
Mindannyian ismerjük a történelemből milyen szörnyű pusztítást végzett a tatár. Csak egy–két gondolat emlékeztetőt szeretnénk mégis leírni ,hogy jobban megértsük B. Özséb szándékát, ami nemcsak az Istenszeretet miatt vonzotta őt a remeteségbe hanem azért is hogy nehéz sorsú nemzetén imáival és áldozataival segítsen.
A krónikás kezében megremeg a toll: Istenem, miért kellett ennek megtörténnie?!
A mérhetetlen mongol–áradat pedig szédítő gyorsan közeledett a magyar határokhoz. Dénes nádor 1241, március 10-én lóhalálában küldötte futárját Budára és sürgős segítséget kért, mert a szorosok hatalmas torlaszait játszva törte át az ellenség.
Ám a főpapok és a főurak hadai csak lassan gyülekeztek Pest alá, hová a király rendelte őket. Március 15-én már néhány portyázó tatár jelent meg a város kapujánál. Két nappal később, Feketevasárnap, Vácot dúlták fel a tatárok, kegyetlenül legyilkolva a lakosait és felgyújtva székesegyházát. A hevesvérű magyarok nem tudtak hallgatni óvatos, talán túlságosan is óvatos királyuk szavára, s a vitéz Ugrin kalocsai érsek élén követelték a sürgős hadba állást. Majd a király tanácsa ellenére Muhihoz vonultak. Batu kán észrevette a Magyarok gyengéjét, hogy bekerítette sátortábort vontak maguk köré, tehát egy hirtelen és gyors támadásnak képtelenek lesznek ellenállni. S mint Mohácsnál, itt is hiányzott az a vezér, ki hatalmas kézzel tudta volna vezetni seregét. Nem sokon múlott pedig, hogy a tatár áradat megtorpanjon a Kárpátok gerincén és sokszor elrémítő, hogy micsoda apróságokon buknak el nagy dolgok. A tatár sereg reggeli nyolcra tökéletesen bekerítette az összezsúfolt magyar tábort és hullott mindenfelől az égő kanóc, kövek kopogtak és lándzsák lobogtak, nyilak suhogtak, sebesültek jajgattak, haldoklók hörögtek s a harcosok között páni rémület lett úrrá! Mindenki menekülni akart. Egymást taposva törtek utat maguknak a tatárok egyre fojtogatóbb és szorosabb gyűrűjéből. Csatarendről, vezénylésről, ellenállásról szó sem lehetett ebben az őrült káoszban. Béla király is menekült. Pedig a tatárok már őrá pályáztak. A történelem legszebb lapjaira tartozik, azoknak a hős magyar uraknak neve, akik életük feláldozásával, valóságosan testükkel fedezték a király futását. Maroknyi csapat volt csupán, de mint férfi, kik érezték, hogy most Béla személyében a magyar jövőt mentik meg a tökéletes pusztulástól. Egymás után adták a lovaikat a király alá. Hontpázmánynembeli Tamás maga fogta fel a királynak szánt halálos csapást…
Nyugat nemsokára pontosan értesült a Magyarországban történekről. IV. Béla az esztergomi érseki székre kiszemelt nagyműveltségű Vancsai István váci püspököt küldte levelével a pápához. Az öreg IX. Gergely keserű könnyeket hullatott, mikor olvasta Magyarország szörnyű pusztulását!
Magyarország, mely azelőtt tele volt néppel, sok helyen lakatlan pusztává lett> Egész nemzetségek haltak ki. Az életben maradottak szinte beteges rettegéssel gondoltak a tatárok visszajövetelnek szörnyű lehetőségére. A kés – úgyszólván – folyvást a torkukon volt.
Az elvadult Országba éhínség dühöngött, sáska pusztított, zsidó uzsorázott (180%), a ragadozó vadak elszaporodtak, a farkasok az anyák kebléről tépték le a csecsemőket, s még a fegyveres embereket is megtámadták. S akadtak nagyurak, kik rabló-vezérnek csaptak föl a nagy fölfordulásban és zavarosban halásztak a fenséges osztrák herceggel élükön… Hogy semmi se maradjon, még véletlenül se, amiből a magyar holnap kisarjadhatna!
Bizony nem volt még ily csapás Magyarországon!
Ezt élte át Özséb kanonok is, ki Esztergom ostroma alatt, úgy látszik, a pilisi rengeteg egyik barlangjában húzta meg magát kedvenc remetéi közt. Itt könyörögtek ők, hogy a szörnyű fergeteget változtassa Isten e szerencsétlen Országról, s bátorították s vigasztalták a menekülőket bujdosókat…
A tatárok kitakarodása után, a király ember fölötti munkájában, hogy Magyarországot valósággal újraépítse, kétségtelenül ott serénykedett a szerény esztergomi kanonok is a többiekkel együtt. S amikor elérkezettnek látta az időt régi álma megvalósítására: 1246-ban formálisan benyújtotta lemondását egyházi javadalmáról érsekének, Vancsai Istvánnak, aki bizonyára fájó szívvel bocsájtotta el egyik legértékesebb papját egyházmegyéjéből, s miután Özséb minden vagyonát szétosztotta a szegény magyarok között, érseke áldásával, s imájával elvonult a pilisi erdők rengetegébe.
Boldog Özséb Litánia…
Harmadik nap
A Pálos Rend Adventje
A Pálos rend, mint neve is elárulja, arra az első szent remetére: Thébai Pálra tekint, ki minden remetének örök példaképe lett. Bármennyire régen élt és halt meg (+341) szinte ismeretlenül az egyiptomi pusztában, hihetetlenül sokan követték és szentelték életüket a magánynak, az imádságnak az önmegtagadásnak, az Istennek! Egyiptom s a fél Kelet kietlen sivatagai benépesednek remeték tízezreivel, kik mind a "Princeps vitae monasticae", a monasztikus élet Fejedelmére tekintenek, hiszen a remeteségből fejlődött ki a szerzetesség később.
Néhány jeles Szent akik imáikkal és példájukkal vetették a Pálos rend alapjait.
Az elsők között talán az olasz Szent Gellért püspökről kell megemlékeznünk, ki Szent Imre herceg neveltetésének befejeztével a Bakonybéli remeteségbe vonult, mielőtt a szent király a Csanádi püspökségbe szólította volna. Kétségtelen, hogy bencés rendű volt és egyáltalán távol állott tőle a gondolat, hogy valami új szerzetet honosítson meg itt, mégis, remetéskedésével a Pálos rend útjait egyengette és szinte úttörője volt e gondolatnak a magyar földön. Mert az ő harangja kondult itt meg először…
Lándzsa, kard nem is igen bírt volna a magyarokkal. Harangszóra szelídültek a magányos kis kolostor egyszerű falai alá. Itt remetéskedett Bakonybéli Gellért, itt szerette ő is a csöndet hét esztendeig (1023-1030). Csak hét esztendeig. Ebből is kitetszik, hogy ő nem tarthatta ezt az életet végleges céljának, kiről tudjuk, hogy a vértanúság vágya hajtotta ki San Giorgioi apátságából, amit azután a Szentföld helyett hazánkban el is nyert Isten végtelen kegyelméből Kelen – hegy sziklái alatt, nem messze attól a helytől, hol most a visszatelepített pálosok első kolostora állt.
A második, akiről szólnunk kell: B. Vácz. (Ő már nem néhány évig vonult el magányba, mint Szent Gellért püspök, hanem véglegesen.) Oly megható, szép és áhítatos az élettörténete s oly sok vonásban egyezik B. Özsébével, hogy részletesebben kell foglalkoznunk vele.
Ő is, mint Özséb kanonok, előkelő és jámbor szülőktől született, egyesek szerint a Hetheyek nemes famíliájából FELSŐ MAGYARORSZÁGON. Már gyermekkorában feltűnt különös buzgósága és erkölcsi komolysága, mellyel gondosan került minden bűnt és szakadatlanul törekedett a jóságra és szentségre. Fölserdülve érezte, hogy egyre több gonoszság környékezi meg, s egyre gonoszabban s félve, hogy nem lesz elég erős, otthagyta a világot, minden romlott csillogásával és múlandó pompájával és elvonult a visegrádi erdők remeteségébe. Itt szolgálta szívének egyszerűségével és örömével és minden szeretetével az Urat. Gyöngyösi Gergely szerint arcára borulva imádkozott:
Mindenható Isten, Ki a rejtett dolgokat is ismered, Te tudod, hogy semmit nem helyezek elébe szeretetednek abból, amik e világon vannak. Azért kérlek irgalmadra, hogy akaratomat irányítsd, megvilágosítva szegény lelkemet, nehogy az örök halálban aludjon el bűneinek szeplőjével, hanem a te kegyelem–ajándékoddal megváltva Téged dicsérjen és dicsőítsen mindenben.
Szentségének híre azonban sok bámulót vonzott köréje, kiknek látogatása és tisztelete egyre terhesebb kezdett lenni az alázatos és elvonult remetének. Elhatározta tehát, hogy a Pilisi erdők rengetegében rejtőzik el. Ott is halt meg sok-sok év után ismeretlenül. Példája mégis fáklyaként lobogott a magyar erdők szent homályában és sokan követték. Egyre többen és többen lepték el a rengetegek mélyét, nem csak a Pilisben, másutt is, mindjárt látni fogjuk.
Végül harmadszor, Bertalan, pécsi püspökről kell megemlékeznünk. Francia volt, Burgundiából jött, Jolánta királynőnek, II. Endre második feleségének kíséretében. Úgy látszik, szolgálatai jutalmául kapta a pécsi püspökséget 1219-ben. Pécstől nem messze van Szent Jakab hegye. Abban az időben még Irugh hegyének mondották .Itt éltek közösségben azok az elszánt férfiak ,akik elvonultak a világi élettől hogy egyedül Istennek éljenek. A püspök megszerette ezeket az igénytelen és szent remetéket, ugyanannyira, hogy 1225-ben monostort rakatott Szent Jakab apostol tiszteletére, kinek talán ereklyéit is elhelyezte ott, melyet sokszoros spanyolországi követjárása idején szerezhetett Compostellából. Szent Jakab tiszteletére épült monostor volt tehát az első, melyben a magyar remeték közös életet éltek, közös szabályok szerint. Íme, a pálos eszmény fölvázolásának első kísérlete. Ezt beteljesíteni, vagyis még határozottabban és egyetemesebben megvalósítani Özséb feladata lesz.
Íme, mint fényesedik és telik meg egyre több színnel, tűzzel, ragyogással a Pálos rend hajnala az első magyar századok folyamán. Olyan sugárzó már, hogy szinte napkeltének nézzük. Pedig még csak virradat. Még csak ádvent.
Boldog Özséb Litánia…
Negyedik nap
B. Özséb látomása
B. Özséb tehát 1246-ban érseke engedélyével egyházi méltóságáról lemondva elvonult a pilisi erdők rengetegében. Nem egyedül ment. Néhány barátja követte, kik osztoztak istenes lelkében, s lelkesedésében.
Ám ne gondoljuk, hogy mivel a világot elhagyták, most a világ békén hagyta volna őket. Gyöngyösi Gergely írja, hogy a szülők és a barátok, hol személyesen, hol levelek útján, hol mások által igyekeztek visszatérésre bírni az új remetéket. Özséb bátorította őket:
- Hallgassatok ide, Krisztus is szerette édesanyját, mégis a fájdalom tőrével hagyta általjárni a lelkét, a szeretett tanítványt sem kímélte meg…, nem szállott le Keresztjéről, bár megtehette volna…Nekünk sem szabad hűtlenül elhagynunk vezeklésünk keresztjét, bármennyire sirassanak is minket. Ki kell tartanunk a halálig rendületlenül, nehogy e világ kárhozatos örvényébe szédüljünk újra…-
Könnyezve hallgatták ezeket a szavakat a remeték is, a rokonok is, és megrendült lelkiismeretük tiltotta, vitatkozni azzal a Lélekkel, Ki általa szólott.
Úgy tekintettek mind reá, mint eleven szentre. Vigasztalódni, megerősödni jöttek hozzá.
B. Özséb forró szívvel köszönte meg Istennek azokat a lelkeket, melyeket hozzávezérelt, imádkozott a kitartásukért. Igyekezett - mély alázatosságában- tanulni tőlük, pedig voltaképpen ő volt mindnyájuk példaképe: imában – munkában, melynek leghitványabbjától sem irtózott, egészen megfeledkezve korábbi méltóságáról. Özséb három társával együtt a hármas barlangnál lakott a forrásnál. A Pilist nem misztifikálták de, az egész Pilisre az volt ráírva: Silentium. E csendben jártak azok, kik mindig hallgattak, hogy többet halljanak.
Az éjféli erdőben már csak Euzebius imádsága virrasztott. És egyszer csak úgy látja, mintha az ég sötétkék bársony palástjáról minden csillag az erdőre tévedt volna s megakadtak a csipkerózsa és galagonya ágain, ott lángolnak, ott lobognak. Száz és száz vándorló csillag erre is, arra is, még tűzbe borítják az erdőt s mi lesz akkor… Pedig úgy látszik, ezt akarják. Mindegyik kis csillag a másikat kereste, egyetlen nagy fényben egyesültek és lángba borították az éjféli erdőt s lángot vetett az erdő tüzétől Euzebius barlangja is.
Ez az egyetlen csodálatos esemény B. Özséb életében! Feltűnő és megnyugtató az a tárgyilagosság és józanság, ami a pálos hagiografusok írásaiban megmutatkozik.
Euzebius néma csodálattal nézte a lángok egyesülését s imádkozott. És az imádság megértette vele, hogy a Pilis éjféli erdejében a remeték tűzlelke adott egymásnak találkozót. Az Isten akarja, hogy egymásra találjanak, egymás lelkét melegítsék, - a sok kis csillag az Isten egy napjává legyen… S kétségtelen az is, hogy följegyzésük szerint Özséb buzgó imában kért felvilágosítást Istentől e szokatlan esemény jelentősége és értelme felől. S megtudta, hogy a pilisi erdő apró lángjai jelentik a szétszórtan élő remetéket, kiknek egyesülniük kell, hogy bevilágítsák a nagy és szomorú, magyar éjszakát
Boldog Özséb Litánia…
Ötödik nap
A Pilis pálos lelke
A látomás után Özséb haladéktalanul hozzálátott az Isteni akarat megvalósításához. Hetedmagával együtt fogott hozzá, nem messze a hármas barlangtól egy kis templom és egy kis monostorépítéshez. Ez 1250-ben történt. A templomocskát a Szent Kereszt tiszteletére emelte, mely egyetlen kincse és ékessége volt a pilisi remeteségnek, ez előtt imádkozott sokszor társaival Özséb és bizonyára misézett is. A monostor pedig a remeteélet magányából a szerzetesi élet közösségébe lépő új Rend jelképe volt. Ne hallgassuk el talán azt sem, hogy erről azután egyes helyeken Szent Ágoston rendi testvéreknek akarták elnevezni őket. De Özséb Atya minden kétséget kizáróan így írta alá a nevét az 1256.-i esztergomi nemzeti zsinaton: Özséb, Első Remete Szent Pál Rendjének Provinciális Perjele. Ezért nevezték el azután a remetéket pálosoknak.
A fejlődés szükségszerű és logikus menete a magyar földön éppúgy, mint az egyetemes Egyházban a remeteségből szerzetességgé alakult át.
A magyar remeteségből fejlődött Pálos rend, mind a mai napig magán viseli eredetének anyajegyeit. Hiszen igaz, közös az élet, közös a munka, közös az ima, a szerzetesek kifelé is dolgoznak, gyóntatnak, prédikálnak, lelkigyakorlatokat, missziókat tartanak, de a szívük, mindig visszahúzza őket a cellába, a magányba, az Istenbe. Ha nem is kizárólag kontemplatív Rend, de az aktivitás mellett sohasem feledkezik el a befelé, a magának való életről, melyet csak azért, hagy időről – időre, hogy testvérein segítsen.
Mi jellemzi a Pálos lelket?
Először az Isten-szeretet jellemzi. Ezzel a gigászi akkorddal, melyet Szent Ágostontól tanult, a láthatatlan Szépség szerelmesétől.
Mindenekelőtt, Kedves Testvérek, Istent szeressük…. Ez az Isten–szeretet ragyog fel csodálatos izzásban, Özsébtől kezdve a Pálos rend százhúsz magyar szentjében mind. Ez teszi olyan buzgóvá, jó hírűvé, szigorúvá szerzetesi életét, hogy tömegestől tódulnak hozzá az Isten igaz szolgálatára vágyó lelkek s a pálos kolostorok elszaporodnak a hazában, sőt a külföldön is, és a pápák a karthauziak kiváltságaival ékesítik a Rendet. A pápák, a magyar királyok s az Ország apraja, nagyja, versenyez a pálosok szeretetében s a história sok megható példáját jegyezte föl ennek. Nagyon szerették a magyarok ezt a Rendet, mert érezték, hogy test ez a testükből, és vér ez a vérükből, s ezeknek a magyar szerzeteseknek imádság-tömjénje s önsanyargatása értük száll föl esdekelni s engesztelni: az Isten szívéhez! Az Isten szeretetet így fűzte egybe a Pálos rend a hazaszeretettel. Ez a titokzatos fehér virág, mely a pilisi erdők mohos és mélységes csendjében fakadt, a Fölséges zsámolynál, ezért az elárvult Országért leheli áldozatos szent életének illatát. Mert az Isten és a felebarát szeretete elválaszthatatlan. Ezért mondja a Regula is: Mindenekelőtt, Kedves Testvérek, Istent szeressük, azután felebarátunkat, mert ezt a parancsot, legfőképp nekünk adták…. Ez a szeretet buzdítja őket egyre erősebben, hogy lelkeket mentsenek, hogy hagyják ott időről-időre celláik békés csendjét, s a lelkipásztorkodás, gyóntatás, prédikálás, missziózás termékeny munkájába egyre jobban bekapcsolódjanak anélkül azonban, hogy pl. parochiák gondozásának elvállalásával végleg lekössék magukat s háttérbe engedjék szoríttatni – minden parancsoló szükség nélkül - szerzetesi eszményüket!
Másodszor a művészet szeretete jellemzi a pálos lelket.
Van érzéke a szép iránt. A Pilisszentkereszti alapfalak arányossága sejteti a monostor művészi elgondolását. A rend későbbi szobrász –művész – fráterei, tüskevári fafaragásos csodái, a budapesti egyetemi templom tökéletes szépsége: mind bizonyítja ennek a szerzetnek a fejlett művészi érzékét. És Pilis legszebb helyén épül ez a kolostor és sorban a többi mind! Az ország legszebb pontjain emelkednek az első pálos monostorok s oly sűrűn, szinte tervszerűen, hogy nem lehet mindezt csupán a véletlennek tulajdonítani! Ennek a Rendnek magyar lelke tehát szereti a szépet, a békét, az Istent!
Végül harmadszor a tudomány szeretete is jellemzi a pálosokat.
Özséb nagyműveltségű, tudós kanonok volt. S a Rend mindig megkívánta tagjaitól az alapos felkészültséget Isten igéjének hirdetésében. A pálosok tudományszeretetét bizonyítják azok a gyönyörű és gazdagon fölszerelt könyvtárak, melyek nem csak koruk egyéb (pl. jezsuita) könyvtáraival is fölvetté a versenyt, hanem sokszor felül is múlták azokat.
Boldog Özséb Litánia…
Hatodik nap
Az első provinciális perjel
Ebben az időben látogatta meg (1250) Özséb Atya a többi remetéket is. Az éjféli látomás kötelességévé tette, hogy közölje velük is az Isten akaratát: a szerteszórt sok kicsi lángnak egy nagy lángba kell forradniuk! A külön – külön élő remetéknek egy Rendbe kell tömörülniük! Bár eddig is fölkereshették és buzdíthatták egymást, most hajlékon, közös életen, közös ruhán kívül, egy elöljárót is kell választaniuk, kinek szabály szerint engedelmességet fogadjanak a szegénység és a tisztaság mellett, aki a többiek gondját, baját, felelősségét viselje Isten előtt, hivatala szerint.
Boldog Özséb egyedülálló tekintélyét semmi sem bizonyítja jobban, mint ahogy a még ugyanazon 1250. esztendőnek talán pünkösdjén, a Szentlélek segítségül hívásával megtartott első rendfő választó Nagykáptalanon őt választják meg első provinciálisnak.
Nagyon megszívelésre méltó az is, hogy ez a magyar Rend, amint példaképének a szerzetesélet elindítóját, Első Remete Szent Pált választotta, úgy szabályzatát is a legelső klasszikus egyháztanító írásaiból merítette, megtérése után maga is elvonult a szent magányba, s mikor később püspök lett, valóságos szerzetesi szabályok szerint élt környezetével. Nem másod és harmadkézből vette hát elgondolásait a Pálos rend, hanem az ősforrásokhoz: Szent Ágoston gondolataihoz fordult, bár nem messze voltak a pilisi ciszterciták s az új kolduló rendek, az időben már Magyarországon is hódítottak. De következetlenség és logikátlanság lett volna más ideálok szárnyai alá menekülni, mint akiket remeteségükben eddig követtek.
Följegyezték a Pálos rend első Provinciális Perjeléről, hogy milyen egyszerűen és szerényen élt ezután is, és hogy semmi kivételt nem tűrt magával szemben. A testvérekkel együtt étkezett, ugyanolyan ruhában járt, mint a többi, ami akkor még fekete színű volt. Csaknem száz év múltán írták elő a fehéret, megkülönböztetésül a szertecsatangoló és botrányokat okozó egyéb remetéktől. A hálóterem is közös volt. A közös munkában is elől járt Özséb Atya. Amit Szent Ágoston az elöljáróknak ír elő Szabályaiban, azt igyekezett betű szerint követni:
Az elöljáró pedig ne parancsokat osztó hatalmánál, hanem szolgálatkész szereteténél fogva tartsa magát boldognak. Tiszteletben előttetek járjon, de Isten–félelemben mögöttetek.
Mindenben a jó cselekedetek példaképe legyen (Tit. 2,7). Feddje meg a nyugtalanokat, bátorítsa a félénk szívűeket, gyámolítsa a gyöngéket, legyen türelmes mindenki iránt. (Tessz. I. 5, 14), vezeklést magára örömmel, másokra félelemmel rójon. És bár mind a kettő szükséges, mégis jobban vágyódjék arra, hogy szeressétek, mint hogy féljétek, mindig arra gondolva, hogy Istennek egykor számot kell adnia rólatok (Reg. 11.).
Szerették is őt, mint édesatyjukat, mindnyájan, ki az Istenes társalgásban éppúgy mester volt, mint a vidám és ártatlan szórakozásban, és a lelküket biztosan vezette a tökéletesség útján.
Boldog Özséb Litánia…
Hetedik nap
Rómában
Mi késztette Özsébet, hogy ilyen hosszú útra vállalkozzon? És mi célból tette? Ebben az elbeszélésben leírjuk…
Az egyik cellában Özséb Atya hajol komolyan és elmélyedve valami szent könyv fölé. Fejedelmi alakja, okos és sugárzó arca, szelíd, fegyelmezett és jóságos szeme, egyaránt arról tanúskodik, hogy nem csak a tudománynak, hanem még inkább az imádságnak embere. Egyszer csak kopogtatnak. A Páter fölrezzen. "Ave" kiáltja az ajtó felé. Egy öreg szerzetes lép be, előbb keresztet vet magára a szentelt vízzel, majd meghajtja fejét Elöljárója előtt, és átad neki egy nagy pecsétes irat – csomagot.
- Külön szolga hozta ezt, Reverendissime - mondja.
- Vendégeljétek meg őt illendőképpen – válaszolja derűs nyugalommal az Atya.
Azután figyelmesen megvizsgálja a csomagot. Megforgatja kezében. Lassan kibontja. Megismeri a pecsétről, hogy Esztergomból jött, az érsek úrtól. Olvassa a szépen kicifrázott iniciálés sorokat: A lateráni zsinat decretumai… Figyelmesen olvassa tovább. Egyszer csak megakad a szeme: "Nem szabad új rendet alapítani a Szentszék külön engedélye nélkül…"
Fölkel. Letérdel. Istennel beszélget. Így szokott minden fontosabb elhatározása előtt cselekedni.
Mikor este az imádság után szenteltvízzel meghintette a Testvéreket az Asperges-t intonálva, így szólt halkan, komolyan hozzájuk:
- Holnap a Szentlélekről lesz ünnepélyes mise. Az ő megvilágosító kegyelmére van most igen nagy szükségünk. Utána káptalant tartunk. Fontos dologról van szó. Imádkozzatok, Testvérek!-
A káptalani teremben Özséb Atya e szavakkal fordult a testvérekhez:
- Tegnap kaptam meg Esztergomból a lateráni zsinat üdvös dekrétumait… Minket ezekből különösképpen csak az érdekel, mely kifejezetten meghagyja, hogy a Szentszék engedélye nélkül új Rendet alapítani nem szabad. Rendünk gyökerei ugyan Szent Pál Atyánk, az első remete életébe nyúlnak, de, mint közösen élő szerzetesek, nem sokkal többre, mint egy évtizedre tekinthetünk vissza Isten akaratának megnyilvánulása óta… Föltétlenül az Apostoli Szék elé kell hát terjesztenünk ügyünket, úgy gondolom, hogy a Szentatya kegyes jóváhagyásával biztonságosan szolgáljuk együtt az Urat…-
Mindenki helyeselte Özséb Atya elhatározását.
Sok hegyet-völgyet kellett meghágniuk, sok erdőt-várost bejárniuk, míg céljukhoz elértek. – Megdobbanó szívvel lépett be Özséb Atya s néhány társa az Örök város kapuján.
A pápa egyik káplánjának feltűntek az idegen zarándokok s megkérdezte tőlük, kicsodák és mit akarnak.
- Magyar szerzetesek vagyunk, pálosok – felelték fojtott büszkeséggel s azonmód mindjárt előadták bizalommal, mi járatban volnának.
A káplán túlságosan elgondolkozni látszott, míg ők lelkesen beszéltek és csöndesen megjegyezte, hogy nehezen fog menni a dolog.
- De - csillant föl hirtelen szeme – itt van Rómában éppen Tamás Magiszter, az Aquinói grófok nemes sarjadéka, a párizsi egyetem büszkesége, az Egyház támasza, s a Pápa Úr legkedvesebb barátja: nyerjétek meg őt ügyeteknek akkor nem fogtok hiába járulni a Szentatya elébe.
Úgy is tettek. Megfogadták a jó tanácsot. – Tamás Magisztert fölkeresték a S. Sabina mellett való domonkos kolostorban, kiről azt hallották, hogy édesanyja révén a magyar királyi családdal is rokonságot tart. A Szent szeretettel fogadta őket. Megérezte Özsébben a Szentet, s ügyében Isten akaratát és szívvel – lélekkel melléjük állt.
Ekkor fölállott Aquinói Szent Tamás és mint ahogy elszánt ellenfeleivel szokta a nyilvános disputák tüzében, játszi könnyedséggel s megnyerő bizonyossággal bizonyította be először azt, aminek épp az ellenkezőjéről volt meggyőződve, azután pedig hallgatóinak legnagyobb ámulatára sorra cáfolta előbbi érveit: most is így cselekedett. Először bebizonyította, hogy a Pálos Rendre nincs szükség, azután bebizonyította, hogy van.
Az Isteni Gondviselés, ha létre hívta őket, gondoskodni is fog róluk. Ebben kételkedni, keresztény emberhez nem illik. Kegyeskedjék tehát a Szentatya megbízni a magyar püspökök közül valakit, hogy vizsgálja meg a pálosok anyagi helyzetét s ha kielégítőnek találja ahhoz, hogy a kért Szent- ágostoni regula szerint éljenek s ne kelljen koldulniuk, engedélyezze ezt nekik kegyesen!
Boldog Özséb Litánia…
Nyolcadik nap
Kezdeti jóváhagyás megadása
Történelmi tény, hogy Özséb Atya a Rend jóváhagyása végett néhány társával Rómában járt IV. Orbánnál a lateráni zsinat rendelkezésének értelmében: ez 1262- ben történt. Tény, hogy ügye nem igen kapott volna kedvező és gyors elintézést, ha Aquinói Szent Tamás hatalmas tekintélyével nem áll melléjük a római Kúriában, sajnos pontosabb és részletesebb följegyzések erre vonatkozóan nem találhatóak a vatikáni levéltárban. Tény, hogy a pálosok kezdettől fogva nagy tisztelettel övezték Aquinói Szent Tamást, mint a Rend Protektorát, ünnepét piros betűsen ünnepelték (dupl I. el.) kalendáriumaikban s rendi Konstitúciókba is belevették, hogy az Angyali Doktor biztosra alapozott és megdönthetetlen tanításait kell követniük teológusaiknak. És tény az is, hogy a pápa Pál veszprémi püspököt bízta meg a pálosok ügyének elintézésével, kinek egyházmegyéjébe tartozott akkor még Pilisvidéke is.
Pál veszprémi püspök pedig, a következőket írta nekik 1263 – ban:
Pál Isten kegyelméből veszprémi püspök, Magyarország Fölséges Királyasszonyának udvari kancellárja, minden Krisztus – hívőnek üdvösséget, az igazi üdvösségben. Jelen sorainkkal mindenkinek tudtára adni akarjuk, hogy Szent Atyánknak és Urunknak, Orbánnak, Isten kegyelméből a szentséges római Egyház Pápájának lábaihoz járulva a Provinciális és a többi Perjel, szeretetett fiainak, valamint egyházmegyénk különböző helyeinek remetéi, arra kérték őt, hogy engedélyezni kegyeskednék nekik Boldog Ágoston reguláját, melyet a remeteélettel szakítva, követni akarnak. Kérelmüket kegyesen teljesítve, Őszentsége levélben meghagyta nekünk, hogy - ha van miből fenntartaniuk magukat- Apostoli Hatalommal engedélyezzük nekik a Regulát, hogy a szerint éljenek, ha jónak találjuk, más jogának sérelme nélkül. Mi tehát ugyanazon Pápának, Atyánknak, és Urunknak parancsát igyekezve tisztelettel teljesíteni, szorgalmasan megvizsgáltuk ügyüket, de sem magunk, sem mások által nem tudtunk meggyőződni arról, hogy akkora vagyonnal rendelkeznének, mely az említett Regula megtartására elegendő alapot nyújtana.
Pál veszprémi püspök leveléből kitűnik tehát, hogy a pálosok olyan szegények voltak, hogy a kért Regula szerint, kontemplatív életet nem élhettek. A pápa nagy jóságát mutatja, hogy a veszprémi püspökkel ideiglenes szabályokat irat elő számukra, s engedélyezi, ha korlátolt számú kolostorban is, és még a püspöktől való erős függésüket hangsúlyozva.
B. Özséb életében tehát már 16 pálos kolostor állott.
A pálosoknak birtokaikon nem voltak jobbágyaik. Maguk művelték a csekély földet, a monostortól délre fekvő keresztúri (ma is így nevezett) dűlőben kapáltak, kaszáltak… Teljes szegénységben éltek…
A monostor épületében, mindegyik remetének külön kis cellája volt. Komor, sötét kis szobák, a tölgyfából általuk készített ággyal, szőrpokróccal, rókabőrrel, imazsámollyal. A refektórium csúcsíves alkotásában barátságos hatást tett. Falát, tölgyfatáblák borították, ezek fölött egy-két szentkép. A falak mentén padok. Középen nagy, gömbölyű asztal, e körül faragott, támlás fa székek. Mindezeket a bútorokat a remeték maguk faragták. Az egyik sarokban fehérre meszelt, nagy banyakemence, amelyben télen sohasem alszik ki a tűz, mert az egyik novícius a folyosóról rendszeresen rakja rá a hasábot. A banyakemence párkányán, kancsó, néhány bádogpohár. A fal mellett íjak, balták, és puskák. A másik oldalon imazsámoly, fölötte kereszt. Az ablakok csúcsívesek. Régebben hólyaggal voltak beragasztva, utóbb ezeket színes üvegek váltották föl, melyek barátságosan szórták a napfényt a terembe. A remeték száma nyolc-tíz volt, akik közül az első a prior. Egy-két novícius mindig akadt. Ezek az alsóbbrendű munkát végezték. Fejték a kecskéket és a tehenet. Őrizték a sertéseket. Ezeknek az erdő bőven termette a bükkmakkot. A barátoknak meg a vadat, a málnát és a mogyorót. A Pálos Rend, magyar rend volt. A magyar barátok mindig, és mindenütt, vendégszerető, derék emberek. Kenyerük, szalonnájuk, boruk, jó magyar szívük mindig volt.
És amíg volt kenyér a háznál, bor a pincében, a szalonna a hamuban, magyar szeretettel fogadták és marasztalták a vendéget. Pedig sokszor volt vendégük, mert a pécsi út ott vezetett el, a monostor alatti völgyben, s jó barát, jó ismerős, szívesen nézett be hozzájuk. Ha megszólalt a csengő a tornácon, maga a perjel sétált le egy újonccal, a misés úton, melyet ma is így hívnak, a monostor csapó hídjához, s üdvözölte az érkezőt. A Soklyosiak, meg a Garák mind szívesen látott vendégeik voltak a Pálosoknak. Bizonyára be-betértek hozzájuk, amikor a nagytótfalusi erdőben vadásztak, többször sétáltak velük a monostor kertjében, amely belenyúlt a hegy oldalát borító sűrű tölgyesbe. Talán még betűvetésre is tanították, a fehér barátok e főurakat. Amikor megszólalt az éjféli csengő, a kolostor cellájából előjöttek, mind a fehér csuhás remeték. Kicsi mécses, vagy viaszgyertya volt a kezükben és egyenes sorban haladtak közeli templomuk felé. Ott aztán ajkukon zengett az ájtatos zsolozsma.
Boldog Özséb litánia…
Kilencedik nap
A szent halál
Számunkra a halál valami sötét, szomorú és könnyes dolog! A szenteknek öröm! Diadalkapu! Születésnap, mondja az Egyház! Ekkor születnek meg a mennyország számára. Mint érett gyümölcs hullanak az ég ujjongó ölébe.
Ilyen hangulatban lépjünk be mi is a haldokló Özséb Atya cellájába, mely tele van a környék pálos remetéivel. Ott térdelnek ágya körül, hangtalanul, könnyesen. Ezek a könnye bizony a szeretet önzéséből fakadtak, mellyel inkább önmagukat, saját bekövetkező veszteségüket siratják… és némán hallgatják a Szent utolsó intelmeit…
Bár szemében gyilkos láz csillog, hangja mégis erős. Kéri Testvéreit, hogy folytassák azt, amit Isten akaratából megkezdtek. Szeressék ezt a Rendet, szeressék Reguláját, szeressék a közös élet gyakorlatait, szeressék fogadalmaikat, különösen a szent engedelmességet, és szeressék egymást… És Szent Ágoston Szabályainak legelső sorait idézi nekik, hogy Mindenekelőtt, kedves Testvérek, Istent szeressük… Az után megkérdezte őket egyenként, hogy kit akarnak utódjának megválasztani s mindnyájan egyhangúlag feleltek: Benedek Testvért, kit a krónikák boldogként tisztelnek…
S miután elbúcsúzott tőlük külön- külön s megáldotta őket, hálát adott Istennek minden jótéteményéért, a Testvérek szeretetéért s imádkozott értük, s a Rend jövőjéért, majd a haldoklók szentségeiben buzgón részesülve, Jézus és Mária legszentebb nevének ajkán csöndesen és sugárzó arccal szenderült el az Úrban: 1270. január 20-án, alig 70 éves korában, remetéskedésének 24-ik, rendfőnökségének 20-ik esztendejében…
Ott temették el Pilisszentkereszten.
Fr. Warsányi István pálos, szép hexameteres sírfelirata a monostor kápolnájának bejáratánál ékesen hirdette Pilisszentkereszt dicsőségét, míg a török Magyarországgal együtt el nem pusztította:
Egykor az úttalan pusztáknak útjain járva
Nagy hegyek alján, kis kunyhókban laktak atyáink.
S barlangok rejtették őket el a világtól.
Boldog Özséb, ez a szent ember, remete, pap emelte
Itt a Keresztnek tiszteletére ezt a monostort,
Jöttek is ide hozzá a Testvérek seregestől
S elhagyva a magányt kezdtek közös életet élni.
Innen terjedt szét a világra Remete Szent Pál
Rendje, amelynek hófehér a ruhája s a lelke.
Nagy folyamok is ilyen kicsi forrásból fakadoznak.
Boldog Özséb litánia…