Dombi Márk dr. S. O. Cist.: Az Oltáriszentség, a szeretet köteléke
I.
A keresztény élet a maga természetfölöttiségében az Istennel való egyesültség. Ennek létrehozó oka a megszentelő malaszt, Istennek az a fölséges ajándéka, mely áthatja lelkünk legmélyét s mint Szent Péter mondja (2Pét 1,4), bizonyos módon az isteni természet részesévé tesz bennünket, a nélkül azonban, hogy emberi mivoltunk, lényegünk fölszívódnék, különvalóságát elvesztené az istenségben. Ez az egyesülés lényege szerint ugyanaz mindenkiben, aki a kegyelem életét éli; de különböző fokozata van, mely egyrészt és elsősorban
Isten akaratától függ, aki ajándékait szabadon osztogatja, másrészt
pedig a mi egyéni közreműködésünktől.
Sokféle eszköz van, melyet Isten akarata szerint fölhasználhatunk
arra, hogy a vele való egyesülést minél szorosabbra fűzzük s a megszentelő
malasztban magszerűleg bennlévő isteni életet minél tökéletesebb
kibontakozásra juttassuk. Mindez azonban csak akkor emeli
igazán és hathatósan lelkiéletünket s éri el célját, ha forrása, állandó
kísérője és táplálója a szeretet. Ami ezt a szeretetet bennünk fokozza,
az fokozója, fejlesztője, kivirágoztatója lelkünkben a kegyelemben
gyökerező isteni életnek is. S mert az Oltáriszentség azt foglalja magában
és nyújtja nekünk, aki maga a lényegi szeretet (1Jn 2,16), nyilvánvaló,
hogy természeténél fogva legalkalmasabb arra, hogy a szeretet
tüzét, melyet Isten a megszentelő kegyelemnek belénköntésével
egyidejűleg már fölgyújt bennünk, táplálja, egyre forróbbra hevítse és
ebben a tűzben mind bensőségesebbé forrassza össze Istennel való
kegyelmi egyesültségünket. A szentáldozás ebben az értelemben a
lelkiéletnek betetőzése, mint Szent Tamás mondja: „Per hoc
sacramentum augetur gratia et perficitur spiritualis vita, ad hoc quod
homo in seipso perfectus existat per conjunctionem ad Deum.” (III. 79,
a. 1. ad 1.)
Innen van, hogy a lélek – mint ugyancsak Szent Tamás mondja –
a szentáldozásban nagy gyönyörűséget érez és szinte megittasul Isten
jóságának édességétől. (Uo. ad 2.)
Tudjuk, érezzük, hogy a természetes szeretet is egyesülésre törekszik
s addig nincs nyugta, míg el nem éri az egybeolvadásnak
adottságai között a lehető legnagyobb fokot. Isten szeretete fölöttünk
állandóan égő, tüzes nap, mely végtelen nagyságában mágneses erővel
von magához bennünket. Minél jobban fölmelegszik szívünk az
eucharisztikus Jézus Szívén s minél jobban megtisztul annak kohójában
minden gátló salaktól: annál nagyobb könnyedséggel s örömmel
enged a vonzásnak. Szinte repül az Isten felé, hogy abba a tűztengerbe
belezuhanjon, a földi ember halálát lelje benne s éljen az új, a
Krisztus hasonlóságára alakult ember; élje már a földön azt az isteni
életet, mely majd az örökkévalóságban borul teljesen virágba és éri el
Isten szándékai szerint való teljességét. De tekintsük ezt a nagy csodát
közelebbről.
II.
Ha valamely kiváló egyéniséggel szorosabb kapcsolatba, bensőbb
viszonyba jutunk, csakhamar érezzük annak jótékony hatását egész
egyéniségünkre. A tisztaságnak, szentségnek már emberi közelsége
is tisztítólag, nemesítőleg hat ránk: gyarlóságaink, tökéletlenségeink
lassan-lassan leolvadnak rólunk annak a tiszta, szent egyéniségnek
ránk sugárzó melegétől. Erőnket jobban megfeszítjük, hogy legyőzzünk,
eltávolítsunk minden akadályt, mely választófal lehetne lelkünk
és az ő lelke között. Mit mondjunk tehát akkor az Úr Jézus szentségi
jelenlétéről, a szentáldozásban Vele való és minden más kapcsolatnál
bensőségesebb viszonyunkról? Az az isteni melegség, az a
természetfölöttí tűz, melyet magával hoz és bennünk is fölgyullaszt,
kiégeti belőlünk – a trienti zsinat tanítása szerint – a gyarlóságból
származó mindennapi hibákat, bocsánatos bűnöket, amelyek, bár
nem szakítanak el Istentől, de mégis akadályai a szorosabb, meghittebb
egyesülésnek. Kétségtelen továbbá, hogy valahányszor az Úr
Jézus, az „Atya dicsőségének fénye és lényegének képmása” (Zsid
1,3) személyesen beszáll lelkünkbe, valami olyan csodás szépséget
nyom rá, mely kiáradása a maga örök isteni szépségének. S mikor a
lélek ebben a szépségben áll az előtt, aki őt megfoghatatlan leereszkedésében
jegyeséül választotta, ez az isteni Vőlegény, az örök Ige,
mindannyiszor nagy, édes, boldog szeretetben öleli őt magához s
nyugtatja meg szent Szívén. S a lélek ujjongva mondhatja el: „Enyém
a kedvesem és én az övé.” (Én 2,16) Ez az intenzív hatás tart mindaddig,
amíg az Úr az eucharisztikus színek alatt jelen van. Mennyi áldás,
mennyi kegyelem fakad ebből a misztikus ölelésből! Amikor már
szentségi jelenléte a színek megromlása következtében megszűnt
bennünk, ennek folytatásaként istenségének ereje oltalmazza és segíti
lelkünket, hogy ennek a bensőséges egyesültségnek állapota továbbra
is megmaradjon és megteremje gyümölcsét. S miben áll ez a
gyümölcs?
A táplálkozás minden esetben átalakulással jár. A természetes
eledelt mi alakítjuk át, mi asszimiláljuk magunkba, mert valónk tökéletesebb,
magasabbrendű annál, amit magunkhoz veszünk. A szentáldozásban
lelkünk az Úr Jézussal táplálkozik, de mert ő végtelenül magasan
áll fölöttünk, azért ő asszimilál bennünket magához és nem
megfordítva. Szentséges teste és vére azért jár át meg át bennünket,
hogy azt az isteni életet, melyet magában hordoz, közölje velünk s
ezáltal a mi életünket is egyre jobban az ő földi életének külső példája és belső állapotai szerint alakítsa. A szentáldozás tehát nem tisztán immanens lelkiélmény, hanem egyúttal a belső szeretetéletnek kicsor-dulása, hogy irányt mutasson, formát adjon cselekedeteinknek s Isten és felebarátaink szolgálatába szegődtesse mindazokat az energiákat, melyeket lelkünkbe oltott. S ha őket lelkiismeretesen fölhasználjuk, egyre jobban kiverődik rajtunk az Úr Jézus hasonlósága, életünk mind jobban és jobban azonosul az ő életével. A mennyei Atya tehát szent Fiát látja bennünk s azért Egyszülöttével, aki öröktől fogva az ő kebe-lén vagyon (Jn 1,18), miránk is kedvteléssel tekint (Mt 3,17), minket is átkarol annak az isteni szeretetnek egységében, mely neki a Fiúval és a Szentlélekkel közös élete.
Azok a segítő kegyelmek, melyekben a szentáldozás részesít ben-nünket, természetesen sokfélék: mindenegyes lélek a szükségleteinek megfelelőleg s buzgósága arányában kapja őket. Bizonyos, hogy semmiféle természetfölöttí ajándékban nem lát hiányt az, aki a szent-áldozást jól végzi. Közöttük mégis a szeretet a legnagyobb, legértéke-sebb s egyúttal a legsajátosabb gyümölcse a szentáldozásnak.
Jézus főleg és elsősorban, mint szeretet jön hozzánk ebben a nagy szentségben s itt valósítja meg legjobban azokat a csodás sza-vakat, melyekkel földi küldetését jellemezte: „Tüzet jöttem bocsátani a földre, a szeretet tüzét s egyedüli vágyam, hogy fölgyulladjon.” (Lk 12,49) A szentáldozás és a rákövetkező idő különösképpen a szeretet ideje; arra való, hogy szívünk egészen kíáradjon s átadja magát azok-nak az érzelmeknek és szent elhatározásoknak, melyekkel az isteni Szívnek különös örömet okoz, s egyúttal megnyíljék új kegyelmi ára-moknak befogadására, melyek az örök szeretet forrásából e pillana-tokban buzognak föl legbővebben, legmelegebben, legátalakítóbban. Sehol másutt és sohase tapasztaljuk annyira, mint itt és most annak a régi mondásnak igazságát: „Amicitia aut pares invenit aut pares facit.” A barátság igazán csak egyenlők között valósul meg, s ha ez megelő-zőleg hiányzott, a jóbarát magához emeli azt, aki kisebb volt. Végtelen távolság választja el Istentől az emberi természetet; de íme az a szent barátság, melyben Istennek irgalmas jósága részesít bennünket, föl-emeli magához a porszemet s ez szent elragadtatásban élvezi az egyesülés boldogságát.
I.
A keresztény élet a maga természetfölöttiségében az Istennel való egyesültség. Ennek létrehozó oka a megszentelő malaszt, Istennek az a fölséges ajándéka, mely áthatja lelkünk legmélyét s mint Szent Péter mondja (2Pét 1,4), bizonyos módon az isteni természet részesévé tesz bennünket, a nélkül azonban, hogy emberi mivoltunk, lényegünk fölszívódnék, különvalóságát elvesztené az istenségben. Ez az egyesülés lényege szerint ugyanaz mindenkiben, aki a kegyelem életét éli; de különböző fokozata van, mely egyrészt és elsősorban
Isten akaratától függ, aki ajándékait szabadon osztogatja, másrészt
pedig a mi egyéni közreműködésünktől.
Sokféle eszköz van, melyet Isten akarata szerint fölhasználhatunk
arra, hogy a vele való egyesülést minél szorosabbra fűzzük s a megszentelő
malasztban magszerűleg bennlévő isteni életet minél tökéletesebb
kibontakozásra juttassuk. Mindez azonban csak akkor emeli
igazán és hathatósan lelkiéletünket s éri el célját, ha forrása, állandó
kísérője és táplálója a szeretet. Ami ezt a szeretetet bennünk fokozza,
az fokozója, fejlesztője, kivirágoztatója lelkünkben a kegyelemben
gyökerező isteni életnek is. S mert az Oltáriszentség azt foglalja magában
és nyújtja nekünk, aki maga a lényegi szeretet (1Jn 2,16), nyilvánvaló,
hogy természeténél fogva legalkalmasabb arra, hogy a szeretet
tüzét, melyet Isten a megszentelő kegyelemnek belénköntésével
egyidejűleg már fölgyújt bennünk, táplálja, egyre forróbbra hevítse és
ebben a tűzben mind bensőségesebbé forrassza össze Istennel való
kegyelmi egyesültségünket. A szentáldozás ebben az értelemben a
lelkiéletnek betetőzése, mint Szent Tamás mondja: „Per hoc
sacramentum augetur gratia et perficitur spiritualis vita, ad hoc quod
homo in seipso perfectus existat per conjunctionem ad Deum.” (III. 79,
a. 1. ad 1.)
Innen van, hogy a lélek – mint ugyancsak Szent Tamás mondja –
a szentáldozásban nagy gyönyörűséget érez és szinte megittasul Isten
jóságának édességétől. (Uo. ad 2.)
Tudjuk, érezzük, hogy a természetes szeretet is egyesülésre törekszik
s addig nincs nyugta, míg el nem éri az egybeolvadásnak
adottságai között a lehető legnagyobb fokot. Isten szeretete fölöttünk
állandóan égő, tüzes nap, mely végtelen nagyságában mágneses erővel
von magához bennünket. Minél jobban fölmelegszik szívünk az
eucharisztikus Jézus Szívén s minél jobban megtisztul annak kohójában
minden gátló salaktól: annál nagyobb könnyedséggel s örömmel
enged a vonzásnak. Szinte repül az Isten felé, hogy abba a tűztengerbe
belezuhanjon, a földi ember halálát lelje benne s éljen az új, a
Krisztus hasonlóságára alakult ember; élje már a földön azt az isteni
életet, mely majd az örökkévalóságban borul teljesen virágba és éri el
Isten szándékai szerint való teljességét. De tekintsük ezt a nagy csodát
közelebbről.
II.
Ha valamely kiváló egyéniséggel szorosabb kapcsolatba, bensőbb
viszonyba jutunk, csakhamar érezzük annak jótékony hatását egész
egyéniségünkre. A tisztaságnak, szentségnek már emberi közelsége
is tisztítólag, nemesítőleg hat ránk: gyarlóságaink, tökéletlenségeink
lassan-lassan leolvadnak rólunk annak a tiszta, szent egyéniségnek
ránk sugárzó melegétől. Erőnket jobban megfeszítjük, hogy legyőzzünk,
eltávolítsunk minden akadályt, mely választófal lehetne lelkünk
és az ő lelke között. Mit mondjunk tehát akkor az Úr Jézus szentségi
jelenlétéről, a szentáldozásban Vele való és minden más kapcsolatnál
bensőségesebb viszonyunkról? Az az isteni melegség, az a
természetfölöttí tűz, melyet magával hoz és bennünk is fölgyullaszt,
kiégeti belőlünk – a trienti zsinat tanítása szerint – a gyarlóságból
származó mindennapi hibákat, bocsánatos bűnöket, amelyek, bár
nem szakítanak el Istentől, de mégis akadályai a szorosabb, meghittebb
egyesülésnek. Kétségtelen továbbá, hogy valahányszor az Úr
Jézus, az „Atya dicsőségének fénye és lényegének képmása” (Zsid
1,3) személyesen beszáll lelkünkbe, valami olyan csodás szépséget
nyom rá, mely kiáradása a maga örök isteni szépségének. S mikor a
lélek ebben a szépségben áll az előtt, aki őt megfoghatatlan leereszkedésében
jegyeséül választotta, ez az isteni Vőlegény, az örök Ige,
mindannyiszor nagy, édes, boldog szeretetben öleli őt magához s
nyugtatja meg szent Szívén. S a lélek ujjongva mondhatja el: „Enyém
a kedvesem és én az övé.” (Én 2,16) Ez az intenzív hatás tart mindaddig,
amíg az Úr az eucharisztikus színek alatt jelen van. Mennyi áldás,
mennyi kegyelem fakad ebből a misztikus ölelésből! Amikor már
szentségi jelenléte a színek megromlása következtében megszűnt
bennünk, ennek folytatásaként istenségének ereje oltalmazza és segíti
lelkünket, hogy ennek a bensőséges egyesültségnek állapota továbbra
is megmaradjon és megteremje gyümölcsét. S miben áll ez a
gyümölcs?
A táplálkozás minden esetben átalakulással jár. A természetes
eledelt mi alakítjuk át, mi asszimiláljuk magunkba, mert valónk tökéletesebb,
magasabbrendű annál, amit magunkhoz veszünk. A szentáldozásban
lelkünk az Úr Jézussal táplálkozik, de mert ő végtelenül magasan
áll fölöttünk, azért ő asszimilál bennünket magához és nem
megfordítva. Szentséges teste és vére azért jár át meg át bennünket,
hogy azt az isteni életet, melyet magában hordoz, közölje velünk s
ezáltal a mi életünket is egyre jobban az ő földi életének külső példája és belső állapotai szerint alakítsa. A szentáldozás tehát nem tisztán immanens lelkiélmény, hanem egyúttal a belső szeretetéletnek kicsor-dulása, hogy irányt mutasson, formát adjon cselekedeteinknek s Isten és felebarátaink szolgálatába szegődtesse mindazokat az energiákat, melyeket lelkünkbe oltott. S ha őket lelkiismeretesen fölhasználjuk, egyre jobban kiverődik rajtunk az Úr Jézus hasonlósága, életünk mind jobban és jobban azonosul az ő életével. A mennyei Atya tehát szent Fiát látja bennünk s azért Egyszülöttével, aki öröktől fogva az ő kebe-lén vagyon (Jn 1,18), miránk is kedvteléssel tekint (Mt 3,17), minket is átkarol annak az isteni szeretetnek egységében, mely neki a Fiúval és a Szentlélekkel közös élete.
Azok a segítő kegyelmek, melyekben a szentáldozás részesít ben-nünket, természetesen sokfélék: mindenegyes lélek a szükségleteinek megfelelőleg s buzgósága arányában kapja őket. Bizonyos, hogy semmiféle természetfölöttí ajándékban nem lát hiányt az, aki a szent-áldozást jól végzi. Közöttük mégis a szeretet a legnagyobb, legértéke-sebb s egyúttal a legsajátosabb gyümölcse a szentáldozásnak.
Jézus főleg és elsősorban, mint szeretet jön hozzánk ebben a nagy szentségben s itt valósítja meg legjobban azokat a csodás sza-vakat, melyekkel földi küldetését jellemezte: „Tüzet jöttem bocsátani a földre, a szeretet tüzét s egyedüli vágyam, hogy fölgyulladjon.” (Lk 12,49) A szentáldozás és a rákövetkező idő különösképpen a szeretet ideje; arra való, hogy szívünk egészen kíáradjon s átadja magát azok-nak az érzelmeknek és szent elhatározásoknak, melyekkel az isteni Szívnek különös örömet okoz, s egyúttal megnyíljék új kegyelmi ára-moknak befogadására, melyek az örök szeretet forrásából e pillana-tokban buzognak föl legbővebben, legmelegebben, legátalakítóbban. Sehol másutt és sohase tapasztaljuk annyira, mint itt és most annak a régi mondásnak igazságát: „Amicitia aut pares invenit aut pares facit.” A barátság igazán csak egyenlők között valósul meg, s ha ez megelő-zőleg hiányzott, a jóbarát magához emeli azt, aki kisebb volt. Végtelen távolság választja el Istentől az emberi természetet; de íme az a szent barátság, melyben Istennek irgalmas jósága részesít bennünket, föl-emeli magához a porszemet s ez szent elragadtatásban élvezi az egyesülés boldogságát.