Minek misére menni?
Östör Dániel atya írásaHa felteszed a kérdést: minek misére menni…
Sokszor érezzük azt, hogy a szertartásaink, melyekre vasárnapról vasárnapra járunk, szépen lassan kiüresednek, már nem olyanok, mint régen. Talán nem is te érzed mindezt, hanem a szeretteid, a gyermekeid, akiket neked kellene a templomba vezetned. És míg ezen tűnődsz vasárnap a reggeli alatt, jön a kamaszgyereked és felteszi a kérdést: Minek misére menni?
Szeretettel ajánlom figyelmetekbe ezt a nagyszerű videót, amely egy párizsi plébánián készült. Ilyen szentmisék hiányoznak ma annyira nekünk. Éppen ezért arra gondoltam, hogy egy-egy rövid kis elmélkedésben megosztom veletek a videóról a véleményemet és talán még egy kis biztatást is nyerhettek mindebből. Talán rajtunk is múlik, hogy milyen az a vasárnapi mise.
Megérkezés a Szent jelenlétébe (Az első négy perc)
Feltűnő, hogy mindenki tudja, hogy mi történik, hogy mi a dolga, minden egy megszokott rend szerint megy. Nem biztos, hogy az embereknek mindig a változatosság kell. Jó, ha vannak szokásaink és hagyományaink, amelyek megtartanak minket.
Csak fiúk ministrálnak, nem azért, mert nőgyűlölők lennénk, hanem mert fontos a munkamegosztás. A liturgikus feladatok elvégzése tipikusan férfi feladat. Jó látni, hogy ezek a srácok komolyan készülnek a misére.
A lelkiatya a mise előtt nem papírokat intéz, nem fecseg a sekrestyéssel, hanem az öltözködés alatt imádkozik. Tudja, hogy itt most valami komoly dolog fog történni.
Ezalatt a hívek folyamatosan érkeznek a szentmisére. Az emberek a családjukkal érkeznek, és nem csak elküldik a gyerekeket. Az édesapák és édesanyák példaadóan tanítják a gyermekeket viselkedni a templomban. Ha beérkezünk a templomba, letérdelünk és szenteltvízzel keresztet vetünk. Megdöbbentő látvány, amint egy kisgyermek imádságra teszi össze a kezét.
Az orgona és az egész mise zenéje nem extatikus állapotot idéz elő bennünk, hanem minket, egész énünket helyezi a Szent elé.