Pater Anselm Grün
Éld a Húsvét örömét
A hiábavalóság éjszakája (Jn 21,1-5)
Jézus megjelenése a Tibériás-tónál a hétköznapjainkban játszódó feltámadás-történet. Az apostolok ismét mindennapi tevékenységüket folytatják. Heten vannak. A hét az átalakulás száma. A hetes szám mindig azt jelenti, hogy összekapcsolódik a mennyei és a földi, hogy az ég és a föld összeér. Úgy tűnik, az apostolok többé-kevésbé véletlenszerűen voltak együtt. A feltámadt Krisztussal való találkozás nyomán azonban szent közösséggé válnak, olyan közösséggé, melynek maga Jézus a titokzatos középpontja. Olyan együttlét, olyan atmoszféra jön létre, mely fölött nyitva áll az ég.
Eleinte feleslegesnek tűnik az együttlét.
Éld a Húsvét örömét
A hiábavalóság éjszakája (Jn 21,1-5)
Jézus megjelenése a Tibériás-tónál a hétköznapjainkban játszódó feltámadás-történet. Az apostolok ismét mindennapi tevékenységüket folytatják. Heten vannak. A hét az átalakulás száma. A hetes szám mindig azt jelenti, hogy összekapcsolódik a mennyei és a földi, hogy az ég és a föld összeér. Úgy tűnik, az apostolok többé-kevésbé véletlenszerűen voltak együtt. A feltámadt Krisztussal való találkozás nyomán azonban szent közösséggé válnak, olyan közösséggé, melynek maga Jézus a titokzatos középpontja. Olyan együttlét, olyan atmoszféra jön létre, mely fölött nyitva áll az ég.
Eleinte feleslegesnek tűnik az együttlét.
Az apostolok tetteik hiábavalóságától szenvednek. Ez olyan tapasztalat, ami ma is sok embernek okoz fájdalmat. Úgy érzik, minden hiábavaló, felesleges. Frusztráltak és csalódottak. Semminek sincs értelme. Miért erőltesse meg magát akkor az ember? Úgy sem lesz semmi eredménye. Minek dolgozzon magán az ember? Úgyis mindig ugyanazokat a hibákat követi el. A hiábavalóság érzése az élethez szükséges energiát rabolja el tőlünk, és beteggé tesz. A Biblia sok helyen beszél a hiábavalóság megtapasztalásáról. Jób megtapasztalta a hiábavalóságot. Arról panaszkodik, hogy hiába fárad. (Jób 9,29) Barátai vigasza a semmibe vész. Semmiségekkel vigasztalják. (Jób 21,34) A 73. zsoltár zsoltárosa úgy érzi, hiába tartotta tisztán a szívét. (Zsolt 73,13) Hiába küzdött Isten akaratának megismeréséért. A vétkeseknek úgyis jobb a soruk. Akkor miért kellene a zsoltárosnak minden nap küszködnie? Minden hiábavaló. A nagy szavak, a dicső tettek mind a semmibe vesznek: „Bizony mint az árnyék múlik el az ember, bizony hiába is fáradozik” (Zsolt 39,7)
Ténykedésünk hiábavalóságán az sem segít, ha az apostolokhoz hasonlóan készségesen követünk egy vezetőt, mint ők Pétert. Az eufória önmagában még nem elég. Amikor Péter azt mondja az apostoloknak, hogy halászni megy, azok lelkesen így felelnek: „Megyünk veled mi is.” (Jn 21,3) Abban reménykednek, hogy Péter meg tudja nekik mutatni, hogyan lesz sikeres az életük. Manapság sokan hallgatnak önjelölt gurukra, akik pontosan tudják, mi az ábra. Kisugárzásuktól megbabonázva abban a reményben szállnak be a hajójukba, hogy mostantól fogva minden jobb lesz. Az apostolokhoz hasonlóan azonban azt kell tapasztalniuk, hogy minden hiábavaló. „De azon az éjszakán semmit sem fogtak” (Jn 21,3) Minden hiába. Ráadásul éjszaka van. Nem látnak át rajta. A sötétség és az értelmetlenség bennük vett szállást. A közös hajó csak a még sötétebb éjszakába viszi őket.
A hiábavalóság és a vigasztalanság ezen szürke reggelébe lép Jézus. „Amikor már megvirradt, Jézus a parton állt.” (Jn 21,4) Aki az éjszakában fáradságainak hiábavalóságától szenved, az hajnalra vágyakozik. De nem minden reggel hoz vigaszt. Vannak szürke, és lehangoló reggelek, amikor az ember egyáltalán fel sem akar kelni, mert nem látja értelmét a napnak. A parton azonban ott áll Jézus. Az apostolok még kint vannak a csónakban a tavon. Még a tudattalan, még rémálmaik világában tartózkodnak. Jézus egy másik világból lép az életükbe. Az apostolok nem ismerik fel. Jézus azonban kapcsolatba lép velük. Azt kérdezi: ”Fiaim, nincs valami ennivalótok?” Jézus „fiaim”-nak nevezi őket. Még tudatlanok. Noha tapasztalt halászok, nem értik, valójában miről szól az élet. Ezért Jézus utat mutat nekik. A saját iskoláját járatja velük. Erőlködésük tényleg hiábavaló. A semmiért fáradoznak. Ahhoz, hogy az életük valóban sikerre jusson, más utakra van szükség. Ezeket az utakat azonban csak akkor tudják elsajátítani, ha beismerik, hogy gyerekek, hogy képességeik mit sem érnek, ha a lényegről van szó.
Hol tapasztalsz az életedben hiábavalóságot? Mikor érzed azt, hogy semminek sincs értelme, hogy minden hiába? Talán fölöslegesen izgattad magad annyira a gyermekeid miatt. Ők egészen más utakat járnak, amelyek neked tévutaknak tűnnek. Talán a munkád hiábavaló. Nem látod a sikert. Hiába küszködsz, hogy más ember legyél. Újra és újra visszaesel. Hiábavalóságodban tartsd szem előtt Jézus szavait: „Fiam, nincs valami ennivalód?” Valóban semmid sincs, ami táplál? Jézus szürke hajnalod partjára lép. Megszólít, hogy az életed ma ne legyen hiábavaló, hogy ma sikeres legyen az életed, hogy ne vesszen a semmibe, hanem kerek egész legyen.
Az Úr az! (Jn 21,6-7)
Jézus megparancsolja a frusztrált apostoloknak: ”Vessétek a hálót a bárka jobb oldalára, és találni fogtok” (Jn 21,6) A jobb oldal sok vallásban a jobbik, szerencsésebbik oldalt jelöli. Mivel az ókorban a jobb kézben hordták a fegyvert, ezért a jobb oldal az erőt és a sikert is szimbolizálja. A pszichológiában a jobb oldal a tudat, míg a baloldal a tudatalatti világát jelképezi. Jézus biztosan nem tanácsot ad a tapasztalt halászoknak arra nézve, milyen jobb technikával tudnának több halat fogni. Sokkal inkább arra mutat rá, hogyan lehet sikeres az életünk. Nem elegendő, ha az apostolok csak saját tapasztalataikban bíznak. Arra kell hallgatniuk, aki a part felől közeledik, aki egy másik világból szól hozzájuk. Jézus hangja halk impulzusokként hangzik a szívükben, melyek azonban biztosabban mutatják az utat, mint az ismert módszerek. Aki belső hangjára hallgat, az meghallja Jézus hangját, amely a partról hatol el tudattalanjának éjszakájába. Gyakran „vakon üzemelünk” és nem ismerjük fel az igaz életre vezető utat.
Az apostoloknak tudatosan kell tenniük, amit tesznek. Tudatára kell ébredniük annak, mit cselekszenek. A tudatos cselekvés azt is jelenti, hogy körültekintőek, elmerülnek abban, amit éppen csinálnak. Ha nincs hátsó szándékuk – például, hogy minél több pénzt keressenek, vagy minél hamarabb végezzenek valamivel, vagy túlszárnyalják a másikat –, és egyszerűen belefeledkeznek a tevékenységbe, akkor az a cselekedetük gyümölcsöző lesz. Tudattalanul cselekedni annyit tesz, mint úszni az árral, azt tenni, amit mindig is tettünk. A tudatos cselekvéshez dönteni kell. Amellett döntök, amit teszek és viselem is érte a felelősséget. Felelős vagyok azért a hangulatért is, amivel hozzáállok a feladathoz. Nem tehetek más embereket vagy körülményeket felelőssé azért, mert rezignált vagy frusztrált vagyok. Tudatosan megyek bele abba, amit teszek.
Bár az apostolok sok halászati tapasztalattal rendelkeznek, Jézus szavára mégegyszer kivetik a hálót. És íme, alig bírják visszahúzni, annyira tele van hallal. „Akkor az a tanítvány, akit Jézus szeretett, így szólt Péterhez: Az Úr az!” (Jn 21,7)
Mivel Jézus szavára a fogás sikeres, a szeretett tanítvány felismeri, hogy az Úr az, aki a parton áll és szól hozzájuk. De vajon csak akkor tapasztaljuk-e meg az életünkben a feltámadást, ha szerencsés az életünk, ha sikereink vannak? A sikertelenek akkor ki vannak zárva a feltámadás élményéből? János ezzel a történettel éppen azokat akarja bátorítani, akik a hiábavalóságtól szenvednek, akik sötétségben élnek. Számukra is lehetséges a feltámadás. Egy napon az ő hálójuk is megtelik. És akkor a szeretett tanítvánnyal együtt vallják majd: „Az Úr az!”
Nem csak akkor ismételhetem azonban el a szeretett tanítvány vallomását, amikor sikeres az életem. Húsvét számomra azt jelenti, hogy egy olyan szituációban is ki tudjam mondani, hogy „az Úr az”, amikor például az íróasztalomnál ülök, és nem tudom, miként oldjam meg a munkahelyi problémáimat, ha olyan üléseken veszek részt, melyek semmire sem vezetnek. Ha életem minden konkrét helyzetét ennek a mondatnak a fényében vizsgálom, akkor átalakul a szürke reggel. A hiábavalóság fátyla, ami mindent beterített, fellebben. Végbemegy a feltámadás. Ha elhiszem, hogy a feltámadt Krisztus ott van, ahol én vagyok, ahol gyakran sikertelenül vesződöm, akkor kitárul a szívem. Úgy sejtem, hogy sikertelenségemben és hiábavalóságom közepette is lehetségessé válhat a feltámadás.
Ma megpróbálhatnád minden tevékenységed közben azt mondani magadban: „Az Úr az!” Ha sétálni mész, mondd azt: „Az Úr az!” Ha dolgozol és problémáid vannak a kollégáiddal, tartsd szem előtt ezt a mondatot! Talán a te életed vigasztalan szürkesége is kitisztul. Felismered, hogy az Úr áll életed partján, aki egy másik világból lép a tiédbe, hogy átalakítsa azt. Más szemmel fogod szemlélni az életed és mindenben a feltámadt Krisztus jelenlétét fogod látni. Reménytelenségedet, hiábavalóságodat és rezignáltságodat ez meg fogja gyógyítani.
Ténykedésünk hiábavalóságán az sem segít, ha az apostolokhoz hasonlóan készségesen követünk egy vezetőt, mint ők Pétert. Az eufória önmagában még nem elég. Amikor Péter azt mondja az apostoloknak, hogy halászni megy, azok lelkesen így felelnek: „Megyünk veled mi is.” (Jn 21,3) Abban reménykednek, hogy Péter meg tudja nekik mutatni, hogyan lesz sikeres az életük. Manapság sokan hallgatnak önjelölt gurukra, akik pontosan tudják, mi az ábra. Kisugárzásuktól megbabonázva abban a reményben szállnak be a hajójukba, hogy mostantól fogva minden jobb lesz. Az apostolokhoz hasonlóan azonban azt kell tapasztalniuk, hogy minden hiábavaló. „De azon az éjszakán semmit sem fogtak” (Jn 21,3) Minden hiába. Ráadásul éjszaka van. Nem látnak át rajta. A sötétség és az értelmetlenség bennük vett szállást. A közös hajó csak a még sötétebb éjszakába viszi őket.
A hiábavalóság és a vigasztalanság ezen szürke reggelébe lép Jézus. „Amikor már megvirradt, Jézus a parton állt.” (Jn 21,4) Aki az éjszakában fáradságainak hiábavalóságától szenved, az hajnalra vágyakozik. De nem minden reggel hoz vigaszt. Vannak szürke, és lehangoló reggelek, amikor az ember egyáltalán fel sem akar kelni, mert nem látja értelmét a napnak. A parton azonban ott áll Jézus. Az apostolok még kint vannak a csónakban a tavon. Még a tudattalan, még rémálmaik világában tartózkodnak. Jézus egy másik világból lép az életükbe. Az apostolok nem ismerik fel. Jézus azonban kapcsolatba lép velük. Azt kérdezi: ”Fiaim, nincs valami ennivalótok?” Jézus „fiaim”-nak nevezi őket. Még tudatlanok. Noha tapasztalt halászok, nem értik, valójában miről szól az élet. Ezért Jézus utat mutat nekik. A saját iskoláját járatja velük. Erőlködésük tényleg hiábavaló. A semmiért fáradoznak. Ahhoz, hogy az életük valóban sikerre jusson, más utakra van szükség. Ezeket az utakat azonban csak akkor tudják elsajátítani, ha beismerik, hogy gyerekek, hogy képességeik mit sem érnek, ha a lényegről van szó.
Hol tapasztalsz az életedben hiábavalóságot? Mikor érzed azt, hogy semminek sincs értelme, hogy minden hiába? Talán fölöslegesen izgattad magad annyira a gyermekeid miatt. Ők egészen más utakat járnak, amelyek neked tévutaknak tűnnek. Talán a munkád hiábavaló. Nem látod a sikert. Hiába küszködsz, hogy más ember legyél. Újra és újra visszaesel. Hiábavalóságodban tartsd szem előtt Jézus szavait: „Fiam, nincs valami ennivalód?” Valóban semmid sincs, ami táplál? Jézus szürke hajnalod partjára lép. Megszólít, hogy az életed ma ne legyen hiábavaló, hogy ma sikeres legyen az életed, hogy ne vesszen a semmibe, hanem kerek egész legyen.
Az Úr az! (Jn 21,6-7)
Jézus megparancsolja a frusztrált apostoloknak: ”Vessétek a hálót a bárka jobb oldalára, és találni fogtok” (Jn 21,6) A jobb oldal sok vallásban a jobbik, szerencsésebbik oldalt jelöli. Mivel az ókorban a jobb kézben hordták a fegyvert, ezért a jobb oldal az erőt és a sikert is szimbolizálja. A pszichológiában a jobb oldal a tudat, míg a baloldal a tudatalatti világát jelképezi. Jézus biztosan nem tanácsot ad a tapasztalt halászoknak arra nézve, milyen jobb technikával tudnának több halat fogni. Sokkal inkább arra mutat rá, hogyan lehet sikeres az életünk. Nem elegendő, ha az apostolok csak saját tapasztalataikban bíznak. Arra kell hallgatniuk, aki a part felől közeledik, aki egy másik világból szól hozzájuk. Jézus hangja halk impulzusokként hangzik a szívükben, melyek azonban biztosabban mutatják az utat, mint az ismert módszerek. Aki belső hangjára hallgat, az meghallja Jézus hangját, amely a partról hatol el tudattalanjának éjszakájába. Gyakran „vakon üzemelünk” és nem ismerjük fel az igaz életre vezető utat.
Az apostoloknak tudatosan kell tenniük, amit tesznek. Tudatára kell ébredniük annak, mit cselekszenek. A tudatos cselekvés azt is jelenti, hogy körültekintőek, elmerülnek abban, amit éppen csinálnak. Ha nincs hátsó szándékuk – például, hogy minél több pénzt keressenek, vagy minél hamarabb végezzenek valamivel, vagy túlszárnyalják a másikat –, és egyszerűen belefeledkeznek a tevékenységbe, akkor az a cselekedetük gyümölcsöző lesz. Tudattalanul cselekedni annyit tesz, mint úszni az árral, azt tenni, amit mindig is tettünk. A tudatos cselekvéshez dönteni kell. Amellett döntök, amit teszek és viselem is érte a felelősséget. Felelős vagyok azért a hangulatért is, amivel hozzáállok a feladathoz. Nem tehetek más embereket vagy körülményeket felelőssé azért, mert rezignált vagy frusztrált vagyok. Tudatosan megyek bele abba, amit teszek.
Bár az apostolok sok halászati tapasztalattal rendelkeznek, Jézus szavára mégegyszer kivetik a hálót. És íme, alig bírják visszahúzni, annyira tele van hallal. „Akkor az a tanítvány, akit Jézus szeretett, így szólt Péterhez: Az Úr az!” (Jn 21,7)
Mivel Jézus szavára a fogás sikeres, a szeretett tanítvány felismeri, hogy az Úr az, aki a parton áll és szól hozzájuk. De vajon csak akkor tapasztaljuk-e meg az életünkben a feltámadást, ha szerencsés az életünk, ha sikereink vannak? A sikertelenek akkor ki vannak zárva a feltámadás élményéből? János ezzel a történettel éppen azokat akarja bátorítani, akik a hiábavalóságtól szenvednek, akik sötétségben élnek. Számukra is lehetséges a feltámadás. Egy napon az ő hálójuk is megtelik. És akkor a szeretett tanítvánnyal együtt vallják majd: „Az Úr az!”
Nem csak akkor ismételhetem azonban el a szeretett tanítvány vallomását, amikor sikeres az életem. Húsvét számomra azt jelenti, hogy egy olyan szituációban is ki tudjam mondani, hogy „az Úr az”, amikor például az íróasztalomnál ülök, és nem tudom, miként oldjam meg a munkahelyi problémáimat, ha olyan üléseken veszek részt, melyek semmire sem vezetnek. Ha életem minden konkrét helyzetét ennek a mondatnak a fényében vizsgálom, akkor átalakul a szürke reggel. A hiábavalóság fátyla, ami mindent beterített, fellebben. Végbemegy a feltámadás. Ha elhiszem, hogy a feltámadt Krisztus ott van, ahol én vagyok, ahol gyakran sikertelenül vesződöm, akkor kitárul a szívem. Úgy sejtem, hogy sikertelenségemben és hiábavalóságom közepette is lehetségessé válhat a feltámadás.
Ma megpróbálhatnád minden tevékenységed közben azt mondani magadban: „Az Úr az!” Ha sétálni mész, mondd azt: „Az Úr az!” Ha dolgozol és problémáid vannak a kollégáiddal, tartsd szem előtt ezt a mondatot! Talán a te életed vigasztalan szürkesége is kitisztul. Felismered, hogy az Úr áll életed partján, aki egy másik világból lép a tiédbe, hogy átalakítsa azt. Más szemmel fogod szemlélni az életed és mindenben a feltámadt Krisztus jelenlétét fogod látni. Reménytelenségedet, hiábavalóságodat és rezignáltságodat ez meg fogja gyógyítani.