Pater Anselm Grün - Éld a Húsvét örömét
Ébredj rá a valóságra! (ApCsel 2,23-24)
Az Újszövetség a feltámadásra legszívesebben a görög „egeiren” vagy „egerte” kifejezést használja, ami annyit jelent: „felébreszteni, felegyenesíteni, felkelni, felegyenesedni” A görög egy másik szót is ismer a feltámadás kifejezésére: „anastasis”. Ez inkább a felkelés aktivitására helyezi a hangsúlyt, míg az „egeiren” szó Isten cselekvését állítja a középpontba. Isten támasztotta fel Jézust halottaiból. Az Apostolok Cselekedeteiben Péter és Pál többször is beszél arról, hogy Isten nem szolgáltatta ki Jézust az enyészetnek, hanem feltámasztotta halottaiból: „… ti istentelenek keze által keresztre feszítettétek és meggyilkoltátok. Isten azonban föloldozta a halál bilincseit és föltámasztotta őt.
Ébredj rá a valóságra! (ApCsel 2,23-24)
Az Újszövetség a feltámadásra legszívesebben a görög „egeiren” vagy „egerte” kifejezést használja, ami annyit jelent: „felébreszteni, felegyenesíteni, felkelni, felegyenesedni” A görög egy másik szót is ismer a feltámadás kifejezésére: „anastasis”. Ez inkább a felkelés aktivitására helyezi a hangsúlyt, míg az „egeiren” szó Isten cselekvését állítja a középpontba. Isten támasztotta fel Jézust halottaiból. Az Apostolok Cselekedeteiben Péter és Pál többször is beszél arról, hogy Isten nem szolgáltatta ki Jézust az enyészetnek, hanem feltámasztotta halottaiból: „… ti istentelenek keze által keresztre feszítettétek és meggyilkoltátok. Isten azonban föloldozta a halál bilincseit és föltámasztotta őt.
Lehetetlen is volt, hogy a halál fogva tartsa” (ApCsel 2, 23-24) A feltámadás Isten aktív cselekvése, amit Fián, Jézus Krisztuson vitt végbe. Isten kitart a Fia mellett, ezért kiszabadítja a halál markából. Mivel a halálban maga Jézus is Isten kezében van, az Atya jóságos keze kiragadja a halál bilincséből.
Isten, aki feltámasztotta Jézust halottaiból, minket is fel fog támasztani. Ránk is érvényes, hogy életünkben és halálunkkor Isten kezében vagyunk. Jézus, a Jó Pásztor, megígérte nekünk, hogy senki sem ragadhat ki minket az Atya kezéből. (Jn 20,29) Nem a halálé az utolsó szó. Az Atya keze erősebb. Jézus ugyan meghalt, és mi is meg fogunk halni. De a halál nem végleges. Isten fel fog minket kelteni a halálból, hogy Krisztussal együtt feltámadjunk az örök életre. Nem saját erőnkből fogunk feltámadni, hanem azért, mert az Atya feltámaszt, mert Isten szeretetének jelét akarja adni nekünk.
A feltámadás nem csak a halálra vonatkozik az életünk végÉn Már most is újra meg újra a halál álmába zuhanunk. Sok ember él úgy, mintha aludna. Illúziókkal teli világban élnek, áltatják magukat. Nincs kapcsolatuk a valósággal. De Mello indiai jezsuita szerint a misztika ráébredés a valóságra. Aki megtapasztalja Istent, éberré válik. A misztika nem csak a megvilágosodottakról beszél, akiket Isten fénye teljesen átjár, hanem a felkeltettekről, a felébredtekről, és olyan emberekről is, akik spirituális útjuk során megszabadultak azoktól az illúzióktól, amelyeket saját életükről alkottak maguknak. Mivel találkoztak Istennel, felébredtek. Isten maga ébresztette, rázta fel őket. Előfordul, hogy az ébredés folyamata fájdalmas. Reggelente is sokszor berzenkedünk az ébredés és a felkelés miatt. Hát nem lenne jobb tovább szunyókálni, és álomképeink közt időzni?
Romano Guardini meséli gyerekkoráról, hogy akkoriban úgyszólván egy takaró alatt élt. Saját világában élt anélkül, hogy kapcsolatban állt volna a valósággal. Csak egyetemista évei alatt ébredt fel, és nézett szembe a valósággal. Sok ember van, aki olyasfajta időszakokat él át, amikor nem él igazán, hanem egy álomvilágban, egy valótlan, a vallás világához nem kapcsolódó világban őgyeleg. Jézus feltámadásában hinni annyit jelent, hogy Istent arra kérjük, ébresszen fel bennünket az alvásból, nyissa meg a szemünket, hogy felismerjük az igazságot. Sokféle alvás létezik, amelyből Isten felkelt minket. Itt van például a biztonság. Biztonságba ringatjuk magunkat. Becsapjuk magunkat és nem vesszük észre, hogy Isten kezében vagyunk, és nem a sajátunkban. Vagy lehet az alvás megfutamodás is a realitás elől. Vannak emberek, akik mindig akkor alszanak el, ha a helyzet kényelmetlenné válik számukra. Állandóan álmosak, és az alvásba menekülnek. Nem bírják el a valóságot. Egy tanárnőnek azért kellett feladnia a munkáját, mert reggelenként nem tudott felkelni. Az, hogy nem hallotta a vekkert, nyilvánvalóan tudatalatti menekülés volt a kemény valóság elől, ellenállás azzal szemben, amit az élet elvárt tőle.
Próbáld meg ma éberen végigjárni a napodat! Figyeld meg magadon, mikor menekülsz ábrándjaidhoz, mikor mászol vissza az ágyba! Nyisd fel a szemeidet! Nézz szembe a valósággal úgy, ahogy van! Ébredj fel, és kelj fel! Élj körültekintően, felegyenesedve, feltámadva!
A feltámadás, mint szabadulás (ApCsel 16)
Máté borzasztó földrengésként írja le a feltámadást. (vö. Mt 28, 2) Jézus feltámadásakor valami mozgásba lendül. Életünk alapkövei rázkódnak meg. Lukács arról mesél az Apostolok Cselekedeteiben, hogy a feltámadás a mi életünkben is földrengésként jelentkezhet. Pált és Szilást a belső börtönbe vitték és lábukat kalodába zárták. „Éjféltájban Pál és Szilás imádkozva dicsérték Istent, a foglyok pedig hallgatták őket. Ekkor hirtelen nagy földrengés támadt, s a börtön alapjai meginogtak. Egyszerre minden kinyílt és mindannyiuk bilincsei leoldódtak.” (ApCsel 16, 25-26) Ez szép képe a mi életünkben is megtapasztalható feltámadásnak. Elég sokszor érezzük magunkat börtönben, félelmünk, magányosságunk és depressziónk börtönében. Néha élettörténetünk momentumai is börtönt rajzolnak ki, melyből nem tudunk kitörni. Fogva tart perfekcionizmusunk, a kényszer, hogy a hibát rögtön magunkban keressük, nárcizmusunk és neurotizmusunk, mikor csak azzal foglalkozunk, hogy másokban milyen kép él rólunk. Ha börtönünkben Istent abban bízva dicsérjük, hogy bilincseinkkel együtt Isten kezében vagyunk, akkor lehetséges, hogy bennünk is megindul a föld. Megremegnek a falak, amelyek elállják előlünk az életre vezető utat. Megnyílnak az ajtók. Kapcsolatba kerülünk saját magunkkal. Nem magunkon kívül élünk már tovább, hanem bebocsátást nyerünk a saját szívünkbe. És a minket körülvevő emberek felé is megnyílnak az ajtók. Emberek léphetnek be hozzánk és mi is belépést nyerünk hozzájuk. Találkozások válnak valóvá. A bilincseink pedig, félelmeink, gátlásaink, gátjaink bilincsei leoldódnak. Szabadnak érezzük magunkat. Az erős földrengéstől fölriad a börtönőr. Amikor a börtön ajtajait nyitva látja, előhúzza kardját, és öngyilkosságot akar elkövetni. Pál azonban rákiált, nehogy kárt tegyen magában, hiszen mindannyian ott vannak. Ekkor az őr remegve borul a lábaikhoz és azt kérdezi: ”>Uraim, mit kell tennem, hogy üdvösséget nyerjek<? Azok azt felelték: >Higgy az Úr Jézusban, és üdvözülni fogsz, te és házad népe.<” (ApCsel 16, 30-31) Ha a börtönőrt belső képként értelmezzük, a régi mintákat, perfekcionizmusunkat, becsvágyunkat, bizalmatlanságunkat, biztonság utáni vágyunkat jelenti. Néhányan kitörő lelkesedéssel reagálnak a bilincsek elvesztésére. Azt gondolják, most minden megváltozik. Minden gátló életmintától megszabadulhatnak. Most már teljesen szabadok, múltjuknak már nincs hatalma rajtuk. Ha így gondolkodnak azonban, akkor a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntik. Nem kellene és nem is tudjuk ezeket a mintákat csak úgy kiölni. Hiányoznának. Kapcsolatba kell kerülnünk velük. Ha Krisztusba vetett hitünk felől közelítünk hozzájuk, nincs többé hatalmuk felettünk. Akkor szolgálni fognak minket, ahogy ezt a börtönőr is tette. Magához vette Pált és Szilást, megmosta sebüket és meg is keresztelkedett. ”Aztán bevezette őket otthonába, asztalt terített nekik, és örvendezett háza népével együtt, hogy híve lett Istennek. (ApCsel 16, 34) Életünk tapasztalatait nem tudjuk egyszerűen félretenni. Ha megbékélünk velük, meggyógyítják sebeinket és táplálnak minket. Az öröm lakomáját ülhetjük, és minden életre kel bennünk. Mintáink akkor már nem a börtönőr, hanem a megkeresztelt testvér szerepét öltik magukra. Átalakulnak. A becsvágy nem tart többé fogva minket, hanem az élet forrása lesz. Perfekcionizmusunk megszabadul kényszerességétől, a figyelmes bánásmódot szolgálja.
Lukács az Apostolok Cselekedeteiben az apostolok által megélt konkrét helyzetben értelmezi Jézus feltámadását. Neked is meg akarja mutatni az utat, hogyan tudsz kitörni börtönödből. Ez az út az imádság, Isten dicsérete életed éjszakáján. Próbáld meg ma Istent minden szándék nélkül dicsérni. Akkor talán te is megtapasztalhatod, hogy börtönöd falai széttörnek, hogy bilincseid megoldódnak, és az emberekhez vezető ajtók megnyílnak. Ha nem akarsz semmit Istentől, csak dicsőíted Őt, mert Ő az Isten, megsejtheted, milyen a belső szabadság éjszakád börtönében, milyen a feltámadás kényszereid gyűrűjében, a bizalom, félelmeid közepette.
Isten, aki feltámasztotta Jézust halottaiból, minket is fel fog támasztani. Ránk is érvényes, hogy életünkben és halálunkkor Isten kezében vagyunk. Jézus, a Jó Pásztor, megígérte nekünk, hogy senki sem ragadhat ki minket az Atya kezéből. (Jn 20,29) Nem a halálé az utolsó szó. Az Atya keze erősebb. Jézus ugyan meghalt, és mi is meg fogunk halni. De a halál nem végleges. Isten fel fog minket kelteni a halálból, hogy Krisztussal együtt feltámadjunk az örök életre. Nem saját erőnkből fogunk feltámadni, hanem azért, mert az Atya feltámaszt, mert Isten szeretetének jelét akarja adni nekünk.
A feltámadás nem csak a halálra vonatkozik az életünk végÉn Már most is újra meg újra a halál álmába zuhanunk. Sok ember él úgy, mintha aludna. Illúziókkal teli világban élnek, áltatják magukat. Nincs kapcsolatuk a valósággal. De Mello indiai jezsuita szerint a misztika ráébredés a valóságra. Aki megtapasztalja Istent, éberré válik. A misztika nem csak a megvilágosodottakról beszél, akiket Isten fénye teljesen átjár, hanem a felkeltettekről, a felébredtekről, és olyan emberekről is, akik spirituális útjuk során megszabadultak azoktól az illúzióktól, amelyeket saját életükről alkottak maguknak. Mivel találkoztak Istennel, felébredtek. Isten maga ébresztette, rázta fel őket. Előfordul, hogy az ébredés folyamata fájdalmas. Reggelente is sokszor berzenkedünk az ébredés és a felkelés miatt. Hát nem lenne jobb tovább szunyókálni, és álomképeink közt időzni?
Romano Guardini meséli gyerekkoráról, hogy akkoriban úgyszólván egy takaró alatt élt. Saját világában élt anélkül, hogy kapcsolatban állt volna a valósággal. Csak egyetemista évei alatt ébredt fel, és nézett szembe a valósággal. Sok ember van, aki olyasfajta időszakokat él át, amikor nem él igazán, hanem egy álomvilágban, egy valótlan, a vallás világához nem kapcsolódó világban őgyeleg. Jézus feltámadásában hinni annyit jelent, hogy Istent arra kérjük, ébresszen fel bennünket az alvásból, nyissa meg a szemünket, hogy felismerjük az igazságot. Sokféle alvás létezik, amelyből Isten felkelt minket. Itt van például a biztonság. Biztonságba ringatjuk magunkat. Becsapjuk magunkat és nem vesszük észre, hogy Isten kezében vagyunk, és nem a sajátunkban. Vagy lehet az alvás megfutamodás is a realitás elől. Vannak emberek, akik mindig akkor alszanak el, ha a helyzet kényelmetlenné válik számukra. Állandóan álmosak, és az alvásba menekülnek. Nem bírják el a valóságot. Egy tanárnőnek azért kellett feladnia a munkáját, mert reggelenként nem tudott felkelni. Az, hogy nem hallotta a vekkert, nyilvánvalóan tudatalatti menekülés volt a kemény valóság elől, ellenállás azzal szemben, amit az élet elvárt tőle.
Próbáld meg ma éberen végigjárni a napodat! Figyeld meg magadon, mikor menekülsz ábrándjaidhoz, mikor mászol vissza az ágyba! Nyisd fel a szemeidet! Nézz szembe a valósággal úgy, ahogy van! Ébredj fel, és kelj fel! Élj körültekintően, felegyenesedve, feltámadva!
A feltámadás, mint szabadulás (ApCsel 16)
Máté borzasztó földrengésként írja le a feltámadást. (vö. Mt 28, 2) Jézus feltámadásakor valami mozgásba lendül. Életünk alapkövei rázkódnak meg. Lukács arról mesél az Apostolok Cselekedeteiben, hogy a feltámadás a mi életünkben is földrengésként jelentkezhet. Pált és Szilást a belső börtönbe vitték és lábukat kalodába zárták. „Éjféltájban Pál és Szilás imádkozva dicsérték Istent, a foglyok pedig hallgatták őket. Ekkor hirtelen nagy földrengés támadt, s a börtön alapjai meginogtak. Egyszerre minden kinyílt és mindannyiuk bilincsei leoldódtak.” (ApCsel 16, 25-26) Ez szép képe a mi életünkben is megtapasztalható feltámadásnak. Elég sokszor érezzük magunkat börtönben, félelmünk, magányosságunk és depressziónk börtönében. Néha élettörténetünk momentumai is börtönt rajzolnak ki, melyből nem tudunk kitörni. Fogva tart perfekcionizmusunk, a kényszer, hogy a hibát rögtön magunkban keressük, nárcizmusunk és neurotizmusunk, mikor csak azzal foglalkozunk, hogy másokban milyen kép él rólunk. Ha börtönünkben Istent abban bízva dicsérjük, hogy bilincseinkkel együtt Isten kezében vagyunk, akkor lehetséges, hogy bennünk is megindul a föld. Megremegnek a falak, amelyek elállják előlünk az életre vezető utat. Megnyílnak az ajtók. Kapcsolatba kerülünk saját magunkkal. Nem magunkon kívül élünk már tovább, hanem bebocsátást nyerünk a saját szívünkbe. És a minket körülvevő emberek felé is megnyílnak az ajtók. Emberek léphetnek be hozzánk és mi is belépést nyerünk hozzájuk. Találkozások válnak valóvá. A bilincseink pedig, félelmeink, gátlásaink, gátjaink bilincsei leoldódnak. Szabadnak érezzük magunkat. Az erős földrengéstől fölriad a börtönőr. Amikor a börtön ajtajait nyitva látja, előhúzza kardját, és öngyilkosságot akar elkövetni. Pál azonban rákiált, nehogy kárt tegyen magában, hiszen mindannyian ott vannak. Ekkor az őr remegve borul a lábaikhoz és azt kérdezi: ”>Uraim, mit kell tennem, hogy üdvösséget nyerjek<? Azok azt felelték: >Higgy az Úr Jézusban, és üdvözülni fogsz, te és házad népe.<” (ApCsel 16, 30-31) Ha a börtönőrt belső képként értelmezzük, a régi mintákat, perfekcionizmusunkat, becsvágyunkat, bizalmatlanságunkat, biztonság utáni vágyunkat jelenti. Néhányan kitörő lelkesedéssel reagálnak a bilincsek elvesztésére. Azt gondolják, most minden megváltozik. Minden gátló életmintától megszabadulhatnak. Most már teljesen szabadok, múltjuknak már nincs hatalma rajtuk. Ha így gondolkodnak azonban, akkor a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntik. Nem kellene és nem is tudjuk ezeket a mintákat csak úgy kiölni. Hiányoznának. Kapcsolatba kell kerülnünk velük. Ha Krisztusba vetett hitünk felől közelítünk hozzájuk, nincs többé hatalmuk felettünk. Akkor szolgálni fognak minket, ahogy ezt a börtönőr is tette. Magához vette Pált és Szilást, megmosta sebüket és meg is keresztelkedett. ”Aztán bevezette őket otthonába, asztalt terített nekik, és örvendezett háza népével együtt, hogy híve lett Istennek. (ApCsel 16, 34) Életünk tapasztalatait nem tudjuk egyszerűen félretenni. Ha megbékélünk velük, meggyógyítják sebeinket és táplálnak minket. Az öröm lakomáját ülhetjük, és minden életre kel bennünk. Mintáink akkor már nem a börtönőr, hanem a megkeresztelt testvér szerepét öltik magukra. Átalakulnak. A becsvágy nem tart többé fogva minket, hanem az élet forrása lesz. Perfekcionizmusunk megszabadul kényszerességétől, a figyelmes bánásmódot szolgálja.
Lukács az Apostolok Cselekedeteiben az apostolok által megélt konkrét helyzetben értelmezi Jézus feltámadását. Neked is meg akarja mutatni az utat, hogyan tudsz kitörni börtönödből. Ez az út az imádság, Isten dicsérete életed éjszakáján. Próbáld meg ma Istent minden szándék nélkül dicsérni. Akkor talán te is megtapasztalhatod, hogy börtönöd falai széttörnek, hogy bilincseid megoldódnak, és az emberekhez vezető ajtók megnyílnak. Ha nem akarsz semmit Istentől, csak dicsőíted Őt, mert Ő az Isten, megsejtheted, milyen a belső szabadság éjszakád börtönében, milyen a feltámadás kényszereid gyűrűjében, a bizalom, félelmeid közepette.