Sok alázattal lehet Istenre bízni magunkat
Östör Dániel atya
Östör Dániel atya
Gyermekkoromtól kezdve vallásos neveltetésben részesültem. Mindig fogékony voltam a szépre, a művészire.
Az első vallásos élményem a templom szépsége volt, és a kántor hangja. Kisgyermekként azt hittem, hogy a kórusról maga az Isten szól hozzánk. Később rájöttem, hogy csak a kántor énekelt. Amikor a teológiával mélyebben kezdtem foglalkozni, akkor döbbentem rá, hogy Isten valóban szól hozzánk a szentmisén.
A templomok szépségében, a liturgiában, a liturgikus zenében jelen van az Isten, és ezeken keresztül folyamatosan szól hozzánk. A templomi szolgálat az életem része volt, még akkor is, amikor a lázadó kamaszkorban talán távolabb kerültem Istentől. Így hát ez maradt a lelki beállítottságom. Sokkal inkább érdekel a misztérium, az életünkben megjelenő Isten, mint a filozófiai, pszichológiai fejtegetések. A teológiában is azok témák érintenek meg a legjobban, melyekre nincs magyarázat, melyek csak az Isten és az ember különös kapcsolatából érthetőek meg. A szemináriumban sokat tanulhattam. Nem csak a tudományokba nyerhettem bepillantást, hanem önmagamba, és Istenbe is. Az Istenbe vetett bizalom az, ami fő hajtóerővé vált. Újra és újra le kell küzdeni magunkban azt az igényt, hogy mi magunk irányítsuk az életünket. Éleslátás, és rengeteg alázat kell ahhoz, hogy Istenre bízzuk magunkat.
A papi erények elsajátításában ez az egyik kulcsmozzanat. Talán ez lelki munka is közrejátszott abban, hogy diplomadolgozatomat a szabadságról írtam. Sok hívő és nem hívő gondolja azt, hogy ha valaki a papi pályát választja, élete nem szól másról, mint az örökös lemondásról. A lemondás nyilvánvalóan jelen van, főleg a képzés elején, hiszen ilyenkor egy teljesen új életformát kell megszoknia a növendéknek. Úgy tapasztaltam, hogy közeledve a szentelés felé, egyre inkább el tudtam fogadni, meg tudtam szeretni ezt az életformát. Nem lemondásnak tartom a nőtlenséget, a zsolozsma végzését, a kizárólag Istennek szentelt életet. Ezek által igazán szabaddá váltam, és remélem, hogy bár az Istenért vívott küzdelem papként sem szűnik meg Istennek ezt az ajándékát mindig hálával tudom elfogadni. Jelmondatomként egy zsoltársort választottam: Énekeljetek az Úrnak új éneket. Ez nem csak az egyházzene iránt érzett vonzódásomra utal. Az új ének, nem más, mint az előbb említett szabadságban megnyilvánuló, Istentől áthatott keresztény élet.
Olyan élet, mely nyitott Isten sugalmaira, jelenlétére, nyitott arra, hogy mindig formálódjunk és bátran lássunk neki áthatolhatatlannak tűnő falak lebontásának. Soha nem szabad elfelejtenünk, hogy ezt az éneket az Úrnak kell énekelnünk. Nem embereknek akarunk tetszeni, és nem önmagunk kényelméért munkálkodunk. Isten arra hív minket, hogy lépjünk be az ő szeretetközösségébe azáltal, hogy énekünkkel, életünkkel megdicsőítjük őt. A szentelés felé közeledve ezek növelik bennem a törekvést, hogy Istennek jó és hű papja legyek.
Az első vallásos élményem a templom szépsége volt, és a kántor hangja. Kisgyermekként azt hittem, hogy a kórusról maga az Isten szól hozzánk. Később rájöttem, hogy csak a kántor énekelt. Amikor a teológiával mélyebben kezdtem foglalkozni, akkor döbbentem rá, hogy Isten valóban szól hozzánk a szentmisén.
A templomok szépségében, a liturgiában, a liturgikus zenében jelen van az Isten, és ezeken keresztül folyamatosan szól hozzánk. A templomi szolgálat az életem része volt, még akkor is, amikor a lázadó kamaszkorban talán távolabb kerültem Istentől. Így hát ez maradt a lelki beállítottságom. Sokkal inkább érdekel a misztérium, az életünkben megjelenő Isten, mint a filozófiai, pszichológiai fejtegetések. A teológiában is azok témák érintenek meg a legjobban, melyekre nincs magyarázat, melyek csak az Isten és az ember különös kapcsolatából érthetőek meg. A szemináriumban sokat tanulhattam. Nem csak a tudományokba nyerhettem bepillantást, hanem önmagamba, és Istenbe is. Az Istenbe vetett bizalom az, ami fő hajtóerővé vált. Újra és újra le kell küzdeni magunkban azt az igényt, hogy mi magunk irányítsuk az életünket. Éleslátás, és rengeteg alázat kell ahhoz, hogy Istenre bízzuk magunkat.
A papi erények elsajátításában ez az egyik kulcsmozzanat. Talán ez lelki munka is közrejátszott abban, hogy diplomadolgozatomat a szabadságról írtam. Sok hívő és nem hívő gondolja azt, hogy ha valaki a papi pályát választja, élete nem szól másról, mint az örökös lemondásról. A lemondás nyilvánvalóan jelen van, főleg a képzés elején, hiszen ilyenkor egy teljesen új életformát kell megszoknia a növendéknek. Úgy tapasztaltam, hogy közeledve a szentelés felé, egyre inkább el tudtam fogadni, meg tudtam szeretni ezt az életformát. Nem lemondásnak tartom a nőtlenséget, a zsolozsma végzését, a kizárólag Istennek szentelt életet. Ezek által igazán szabaddá váltam, és remélem, hogy bár az Istenért vívott küzdelem papként sem szűnik meg Istennek ezt az ajándékát mindig hálával tudom elfogadni. Jelmondatomként egy zsoltársort választottam: Énekeljetek az Úrnak új éneket. Ez nem csak az egyházzene iránt érzett vonzódásomra utal. Az új ének, nem más, mint az előbb említett szabadságban megnyilvánuló, Istentől áthatott keresztény élet.
Olyan élet, mely nyitott Isten sugalmaira, jelenlétére, nyitott arra, hogy mindig formálódjunk és bátran lássunk neki áthatolhatatlannak tűnő falak lebontásának. Soha nem szabad elfelejtenünk, hogy ezt az éneket az Úrnak kell énekelnünk. Nem embereknek akarunk tetszeni, és nem önmagunk kényelméért munkálkodunk. Isten arra hív minket, hogy lépjünk be az ő szeretetközösségébe azáltal, hogy énekünkkel, életünkkel megdicsőítjük őt. A szentelés felé közeledve ezek növelik bennem a törekvést, hogy Istennek jó és hű papja legyek.
