Barsi Balázs OFM: Utolsó szó Istennek itt a földön
A szerzetesi fogadalom kizárólagos, végleges és személyes önátadás a Szentháromságnak. A keresztségi fogadalom egyfajta beteljesítése (ezért ezen a legmélyebb szinten semmi köze a papsághoz és nyilván alapvetőbb vonatkozás, hiszen a keresztség világába tartozik).
Amikor a szerzetes lemond a családalapításról, sőt teljes testi-lelki tisztaságot ígér, amikor lemond az anyagi javak birtoklásáról és saját akaratát feláldozza, úgy tűnik, hogy három nem-et mond olyan értékekre, amelyek a teremtés kezdete óta a világ utolsó napjáig a legnagyobb értékek közé tartoznak. Ha ezen a szinten akarnánk megközelíteni a szerzetesi életet, eleve tévutat választanánk. És hányszor és hányan választják ezt a tévutat?
A szerzetest Isten hatalmas, személyes és gyöngéd szeretete ragadta meg, amelyre csak úgy képes válaszolni, hogy minden mást semminek, értéktelennek tekint ehhez a kapcsolathoz képest.
A szerzetes nem túlfűtött, nem kifejezetten misztikus, a szó leszűkített értelmében, talán nem is volt az életében misztikusnak nevezhető meghívás, de mindenképpen volt csendes isteni érintés: isteni sugallat.
Ez a szerzetesi hivatás forrása. Nem úgy forrás, hogy egyszer felfakadt életének mélységében, s aztán kiapadt, hanem állandó forrás, melyet hitben elfogad. Sokszor semmit nem érezve, teljes sötétségben és jelzéstelenségben, elhagyatott lelki sivatagban élve…
Az a szerzetes, aki erre az isteni érintésre abszolút választ akar adni: teljes önmagát, élete minden helyzetében, minden pillanatában.
Az a szerzetes, aki abszolutizálja életének ezt a talán nagyon is csendes eseményét, aki ehhez képest minden egyházi és világi megszégyenítést, egészséget vagy betegséget, nemzeti hovatartozást és mindenféle mindennapi megnyilatkozást abszolút relatívnak tekint. Teszi ezt azzal a megnyugvással, hogy fogadalomtételében az egyház hivatalosan elfogadta meghívását és ezt a fajta válaszát a meghívásra Krisztus Egyházán belül.
A szerzetesi hivatás gyökere és állandó forrása ez a benső meghívás és a rá adott, mindent relativizáló (másokat talán megbotránkoztató) abszolút válasz. Ezért a szerzetes imája ezen a ponton valamiképpen beteljesedett. Önmagára vonatkozóan nem tud többé semmi újat mondani Istennek a földön, sőt egyáltalán képtelen úgy imádkozni, mint általában imádkoznak (a szíve mélyén). Bár állandóan végeznie kell ünnepélyesen és énekelve a szent Egyház zsolozsmáját és közben kell járnia testvéreiért, de amikor magára gondol, nincs több szava… Némasága találkozik a kereszten meghalt Krisztus némaságával.
Semmi mást nem akar, mint az Istennek egyszer kimondott szót megvalósítani. Természetesen ez csak halála pillanatában teljesedhet be, amikor utolsó lélegzetvételével átadja magát szeretett Istenének.
Láttam szerzetest meghalni… Odiló atyát, aki felsóhajtott: „Mikor jön már értem az Úr Jézus!?” és Galáz testvért, aki napok óta nem beszélt a gyengeség miatt, de a halála előtti pillanatban (amikor éreztem, hogy most fog meghalni és felszólítottam, hogy Jézus iránti szeretetből csókolja meg a neki nyújtott feszületet) utolsó erejét ebbe a csókba adta bele. Egy szerzetes utolsó tette ezen a földön egy csók. Sokat – ha nem mindent – elárul ez a lényegről.
Ami ez alatt a szint alatt van, az nem szerzetesi élet, legfeljebb készülődés rá! Kell a napirend és állandó fegyelem, de mit érne enélkül a szeretet nélkül? Szerzetesi ruha, apró szokások! Csak az nézi le és veti meg ezeket, aki éretlen és nem ismeri sem önmagát, sem az Istent. De mik ezek a lángoló Jézus-szeretet nélkül? A lángolást itt nem érzelmi értelemben mondom, hanem azt értem rajta, amikor lelkemből minden nap, minden pillanatban az újrakezdés kegyelmi-akarati lángnyelvei törnek elő, sokszor minden helyzet, érzelem ellenére.
Mindez nem jelenti azt, hogy a szerzetes fogadalmának letételével meg is valósította, amit akar. De azt feltétlenül jelenti, hogy saját magára vonatkozóan semmi újat nem tud mondani Istennek ezen a földön.
A szerzeteseknek ne a számát növeljük az elvégzendő és minket szorongató feladatok végett, hanem a minőségét. A minőség nem szellemi és emberi elitet jelent, de feltétlenül jelenti az érett személyiséget, aki tudja, hogy egyedül erre az önátadásra jelentkezik.
Ezt az alapkövetelményt nem szabad bagatellizálni, humorizálni róla, álnépi ájtatossági szintre süllyeszteni! A szerzetesjelölt nem bocsátható úgy fogadalomra, hogy valami más motiválja, mint ez a Szentháromságnak történő önátadás. Megszánásból nem szabad senkit bevenni a rendbe! Szent Ferenc atyánk ápolta a leprásokat, de rendtagnak nem vette be őket. A szerzetesrendek nem egy szakma lelki céhekbe tömörített művelői, nem lelki magányosok praktikus szempontból közösségbe tömörült csoportja, nem egyházi funkciót betöltő és kizárólag annak élő emberek, a közösséget csupán praktikus célból vállalók gyülekezete, hanem Isten miatt megrendült és ezt a megrendültséget, mint életük legalapvetőbb vonatkozását vállaló keresztények olyan közössége, melynek nincs is közvetlen célja, hiszen egy közösségnek (ha életközösség) célja nem lehet, legfeljebb gyümölcse, mert a Szentháromság Isteni Közösségének nincs célja.
A szerzetes mint életformát választja az istenkeresést és az istenszeretést. Az a szerzetes, akinek ez a döntése anélkül is látszik, hogy mutogatni akarná, anélkül, hogy csak egy szót is beszélne róla.
Isten irgalmas szeretete vezette a negyven éves pusztai vándorlás kínos helyzetébe a magyar szerzetességet. Nem mondom, hogy Egyiptomból vezetett ki minket, abban az értelemben, mintha rossz lett volna az, amit elődeink tettek és ahogyan éltek, de valamiképpen Isten exodust akar … és jaj nekünk, ha mi nem akarjuk! Az Ígéret földje előtt állunk: ez nem más, mint az Istennel való gyermeki kapcsolat Kánaánja. Ide csak az léphet be, aki tanult a pusztai évekből és tanulékonnyá vált, és aki Józsue mellé sorakozik azzal, hogy „én és az én házam az Úrnak szolgálunk”, senki és semmi másnak, csak Neki, és nem lesznek idegen isteneink, és valamiképpen lelkünkben hordozzuk továbbra is az exodus szellemét. Alapító anyáink és atyáink az exodus emberei voltak …
A szó, melyet kimondtam örökfogadalmamban, az utolsó szó, amelyet magamról mondtam ezen a földön. Imám és szívem így felszabadult a másokért végzendő imádságra.
karmelita.hu
A szerzetesi fogadalom kizárólagos, végleges és személyes önátadás a Szentháromságnak. A keresztségi fogadalom egyfajta beteljesítése (ezért ezen a legmélyebb szinten semmi köze a papsághoz és nyilván alapvetőbb vonatkozás, hiszen a keresztség világába tartozik).
Amikor a szerzetes lemond a családalapításról, sőt teljes testi-lelki tisztaságot ígér, amikor lemond az anyagi javak birtoklásáról és saját akaratát feláldozza, úgy tűnik, hogy három nem-et mond olyan értékekre, amelyek a teremtés kezdete óta a világ utolsó napjáig a legnagyobb értékek közé tartoznak. Ha ezen a szinten akarnánk megközelíteni a szerzetesi életet, eleve tévutat választanánk. És hányszor és hányan választják ezt a tévutat?
A szerzetest Isten hatalmas, személyes és gyöngéd szeretete ragadta meg, amelyre csak úgy képes válaszolni, hogy minden mást semminek, értéktelennek tekint ehhez a kapcsolathoz képest.
A szerzetes nem túlfűtött, nem kifejezetten misztikus, a szó leszűkített értelmében, talán nem is volt az életében misztikusnak nevezhető meghívás, de mindenképpen volt csendes isteni érintés: isteni sugallat.
Ez a szerzetesi hivatás forrása. Nem úgy forrás, hogy egyszer felfakadt életének mélységében, s aztán kiapadt, hanem állandó forrás, melyet hitben elfogad. Sokszor semmit nem érezve, teljes sötétségben és jelzéstelenségben, elhagyatott lelki sivatagban élve…
Az a szerzetes, aki erre az isteni érintésre abszolút választ akar adni: teljes önmagát, élete minden helyzetében, minden pillanatában.
Az a szerzetes, aki abszolutizálja életének ezt a talán nagyon is csendes eseményét, aki ehhez képest minden egyházi és világi megszégyenítést, egészséget vagy betegséget, nemzeti hovatartozást és mindenféle mindennapi megnyilatkozást abszolút relatívnak tekint. Teszi ezt azzal a megnyugvással, hogy fogadalomtételében az egyház hivatalosan elfogadta meghívását és ezt a fajta válaszát a meghívásra Krisztus Egyházán belül.
A szerzetesi hivatás gyökere és állandó forrása ez a benső meghívás és a rá adott, mindent relativizáló (másokat talán megbotránkoztató) abszolút válasz. Ezért a szerzetes imája ezen a ponton valamiképpen beteljesedett. Önmagára vonatkozóan nem tud többé semmi újat mondani Istennek a földön, sőt egyáltalán képtelen úgy imádkozni, mint általában imádkoznak (a szíve mélyén). Bár állandóan végeznie kell ünnepélyesen és énekelve a szent Egyház zsolozsmáját és közben kell járnia testvéreiért, de amikor magára gondol, nincs több szava… Némasága találkozik a kereszten meghalt Krisztus némaságával.
Semmi mást nem akar, mint az Istennek egyszer kimondott szót megvalósítani. Természetesen ez csak halála pillanatában teljesedhet be, amikor utolsó lélegzetvételével átadja magát szeretett Istenének.
Láttam szerzetest meghalni… Odiló atyát, aki felsóhajtott: „Mikor jön már értem az Úr Jézus!?” és Galáz testvért, aki napok óta nem beszélt a gyengeség miatt, de a halála előtti pillanatban (amikor éreztem, hogy most fog meghalni és felszólítottam, hogy Jézus iránti szeretetből csókolja meg a neki nyújtott feszületet) utolsó erejét ebbe a csókba adta bele. Egy szerzetes utolsó tette ezen a földön egy csók. Sokat – ha nem mindent – elárul ez a lényegről.
Ami ez alatt a szint alatt van, az nem szerzetesi élet, legfeljebb készülődés rá! Kell a napirend és állandó fegyelem, de mit érne enélkül a szeretet nélkül? Szerzetesi ruha, apró szokások! Csak az nézi le és veti meg ezeket, aki éretlen és nem ismeri sem önmagát, sem az Istent. De mik ezek a lángoló Jézus-szeretet nélkül? A lángolást itt nem érzelmi értelemben mondom, hanem azt értem rajta, amikor lelkemből minden nap, minden pillanatban az újrakezdés kegyelmi-akarati lángnyelvei törnek elő, sokszor minden helyzet, érzelem ellenére.
Mindez nem jelenti azt, hogy a szerzetes fogadalmának letételével meg is valósította, amit akar. De azt feltétlenül jelenti, hogy saját magára vonatkozóan semmi újat nem tud mondani Istennek ezen a földön.
A szerzeteseknek ne a számát növeljük az elvégzendő és minket szorongató feladatok végett, hanem a minőségét. A minőség nem szellemi és emberi elitet jelent, de feltétlenül jelenti az érett személyiséget, aki tudja, hogy egyedül erre az önátadásra jelentkezik.
Ezt az alapkövetelményt nem szabad bagatellizálni, humorizálni róla, álnépi ájtatossági szintre süllyeszteni! A szerzetesjelölt nem bocsátható úgy fogadalomra, hogy valami más motiválja, mint ez a Szentháromságnak történő önátadás. Megszánásból nem szabad senkit bevenni a rendbe! Szent Ferenc atyánk ápolta a leprásokat, de rendtagnak nem vette be őket. A szerzetesrendek nem egy szakma lelki céhekbe tömörített művelői, nem lelki magányosok praktikus szempontból közösségbe tömörült csoportja, nem egyházi funkciót betöltő és kizárólag annak élő emberek, a közösséget csupán praktikus célból vállalók gyülekezete, hanem Isten miatt megrendült és ezt a megrendültséget, mint életük legalapvetőbb vonatkozását vállaló keresztények olyan közössége, melynek nincs is közvetlen célja, hiszen egy közösségnek (ha életközösség) célja nem lehet, legfeljebb gyümölcse, mert a Szentháromság Isteni Közösségének nincs célja.
A szerzetes mint életformát választja az istenkeresést és az istenszeretést. Az a szerzetes, akinek ez a döntése anélkül is látszik, hogy mutogatni akarná, anélkül, hogy csak egy szót is beszélne róla.
Isten irgalmas szeretete vezette a negyven éves pusztai vándorlás kínos helyzetébe a magyar szerzetességet. Nem mondom, hogy Egyiptomból vezetett ki minket, abban az értelemben, mintha rossz lett volna az, amit elődeink tettek és ahogyan éltek, de valamiképpen Isten exodust akar … és jaj nekünk, ha mi nem akarjuk! Az Ígéret földje előtt állunk: ez nem más, mint az Istennel való gyermeki kapcsolat Kánaánja. Ide csak az léphet be, aki tanult a pusztai évekből és tanulékonnyá vált, és aki Józsue mellé sorakozik azzal, hogy „én és az én házam az Úrnak szolgálunk”, senki és semmi másnak, csak Neki, és nem lesznek idegen isteneink, és valamiképpen lelkünkben hordozzuk továbbra is az exodus szellemét. Alapító anyáink és atyáink az exodus emberei voltak …
A szó, melyet kimondtam örökfogadalmamban, az utolsó szó, amelyet magamról mondtam ezen a földön. Imám és szívem így felszabadult a másokért végzendő imádságra.
karmelita.hu